Szatori (Töredék halmok 5)

"Ha egyetlen külső dolog sem bír önléttel,

hogyan létezhet mégis változás?

Úgy, hogy nem a külső dolgok változnak,

hanem az elme."

(Aperion-Project)

Lemaradtam már önmagamtól évekkel ezelőtt. De az is lehet, hogy én siettem előre, magam hagyva hátra. Azóta se értem utol magam, holott saját nyomomban járok. Csak pesszimizmus maradt nálam, mert a zöldes-barna szemű kisfiú minden mást a zsebében tartott, közös lelkünk kis fiókjaiban, kamráiban, óriási barlangjaiban - mindent, ami  az enyém, az övé, a miénk volt valaha, mindazt, amit az univerzum erre az útra adott.
Valahol a hátam mögött ugrál. Vajon lát? Tudja, hogy előtte én ő vagyok? Érzékeli ezt? Én - úgy hiszem - érzékelem őt: nem látom, de mégis; ahogy szalad, él, lélegzik, elevenen birkózik a tájjal, mosolyog vagy a falat üti dühében. Elhagyott posztamens. Nem hallom a hangját, de tudom mit mond, mit gondol, miről mesél.
Tudom ki ő.
De nem tudom, én ki vagyok.
A jelen mozdulatai mozdulatlanságok.

Győrszentiván, 2013 őszén

Boncolt szövetek (Töredék halmok 2-3-4)

"Eksztázist kell kiharcolnom magamban, amikor a színpadon vagyok. Egyszerűen megijedek, azaz valamiféle görcs vesz erőt rajtam, legfőképp az idegeimen, úgy, hogy hirtelen nem tudom elengedni magam, annyi ember előtt. Ezért "kell" belelovalnom magam a dobolásba, hogy minden mást kizárjak."

"A tudat, hogy szabadok vagyunk -hatalmas. Csak nem tudunk mihez kezdeni vele."

Hangsúlyosan kopnak vissza a hétköznapokba a csigolyáim. A szemem a kedd reggelt még nehezen veszi, fordulnék egyet, de már öltözni kell. Reggelire kenyér, sajt, tejföl, utána egy cigaretta és a lépcsők a talpam alá hozzák az utcát; és még fel sem ébredtem igazán, de már dolgozom.
Egy cigarettát engedélyeztem magamnak vacsora előtt, a pohár fehérbor mellé. A szervezetem megviselt hangjai között téblábolok. Kinyitok egy ajtót, de ez nem az a bejárat. A hivatalnokok fontoskodó fölényével néz rám vissza az alak bentről. Mozaikból van elbiggyesztett szája. A felöltője pedig polgári.
Megrázom a fejem, fel akarok ébredni harmincnyolc év álmából - de ez nem álom. Az egy útra szóló jegyemet gyűrögetem, megannyiszor ellenőrzöm a kocsi és az ülőhely számát - a pénztáros csak rámutat a feliratra: jegyet nem váltanak vissza és nem cserélnek ki. Marad hát a másodosztály, az elegáns fapadjaival.
Elszívok egy cigarettát az ablakban. Valahogyan félhomályos folyosó kacsint vissza rám, megveregeti a vállam és cinikusan elbújtat egy mosolyt ez a kacsintás.
Hű szerelme bornak, vérnek, víznek ez a cinizmus.
Hamis húslevest hoz a pincér az asztalunkhoz. Könnyedén merít mindenki az aranyló színű ételből. Csöndes kanalazgatás közben eszmélek rá: mi még mindig valamiféle elragadtatásra várunk a nemzedékemmel.
Visszacsatolom az optimizmusom.
Beszélek néhány szót a hegyek vándorával.
Az ösvényeken a kút felé igyekszem.
Nincs mese - be kell szállnom.

Győr, 2012 nyara

Töredék halmok (1)

Ragyogó barna föld, teherautók zaja, ottfelejtett gumiabroncs szakadt folyamata. Nem úszik veled szemben egyetlen fekete szemű angyal sem. Nem a magány a baj, inkább az, hogy nem ismered fel magad – bár, tegyük hozzá, legalább próbálkozol. Semmi sem aktuális, csak a lehulló göröngyök dobognak ritmusokat hallatlanul, ahogy a hegy lábához érve megnyugodnak. Széles tövén keskeny út, a táblák elkorhadtak. Nem tudok írni. Amit elmondanék, már elmondták mások, régebben, és majd elmondják azok az utánunk jövők, akik magja még meg sem született. Homokhegy. Sárga szalag a szélben. Keréknyomok, rothadó Európa. Nagy idők ezek,amelyeket csodás megélni, de nem a mi tisztségünk megírni. Mert a nyoma is elveszik a digitális káoszban, és a kristály adathordozók is megsemmisülnek. A legtöbb vallás által sugalmazott „bűnös vagy” kollektív jelmondatát átvette a társadalom, a civilizált lét stigmatizációja: „szegény vagy”. Mindkettő a hatalmat szolgálja, és szorongást kelt – egy olyan bűntudatot hordoz magában, ami csak a félelemkeltésre megfelelő eszköz. Sem a vallásnak, sem a civilizált társadalomi létnek nem ezt az üzenetet kellene közvetítenie. Van más alternatíva ebben a rengetegben?
Nem tudom hányadik cigaretta küldi füstjeleit a tüdőmbe, közben kinézek az ablakon: az eső megöntözi a felhőket. Bakelitlemezek üvöltenek az utcákon, még ha ezt csak saját maguk hallják, ha csak odabent szólnak is teljes hangerőn – mert kifelé nem hallatják hangjukat – a hangszórók rég elvesztek valemelyik vihardúlta században. A saját Babilonom hangjai is így lüktetnek a barázdákban.
A középkor korántsem ért véget a társadalmak és a kultúrák fejlődésével; csupán kényelmesebbé vált és a feudalizmus is megmaradt – maximum a vezető réteg tagjai váltják egymást sűrűbben a székekben.
Aludni szeretnék, álomtalan álomba merülni. A teherautók sokasága, a reggel óta szálló por dél felé, lökések. Tompaság az érzékeimben. Ez a nap fátyolos, ólmos, aprópénzt sem érő forgatag, ami csak jön és megy, itt sem volt, csak elvonult. Egy nap mindössze, huszonnégy olyan óra, ami leginkább semmire sem jó. Papírfecni szökik a széllel, felszökik a szelvényfalon, villámgyorsan átlibben a szalagkorláton, és ugyanezzel a lendülettel át egy autó karosszériája alatt. A két, ellentétesen haladó autó között gálánsan egyensúlyoz egy kicsit, majd tovarebben az árok túlsó partja felé.
Sárga szalagok fekszenek a levegőben. Felkaptatok az akácerdő sávja felé, a zúzott köveken látszik a lánctalp nyoma. A fák közt csend fogad, olyan, mintha álomban lebegnék még. Nézem a kivágott testek évgyűrűit – áldozatok a civilizáció illúziójának oltárán.
Felhőket fotózok. Sodró lendületű felhőket zárok a lencse érzékenységébe.
Elnyel a vidék páratlansága, elnyel saját párosságom ritmustalansága.
Az elalvástól félsz? Félig nedves gyökér-csonkok kapaszkodnak a homokba. Még élnek, hogy azután befedje őket egy gépek alkotta mesterséges feltöltés. Negyven-ötven éve töltötték fel először, hogy azután a hepehupás homokdombokat markolók körmei szedjék el, és teherautók töltsék fel más anyaggal. Itt valamikor katonák izzadtak, ástak, hasaltak, gyakorlatoztak – néha a mi katonáinkkal, még ha idegenek is voltak. Idegenek egy más földön, idegenek idegenek között, és ez az idegenség mégis közelebb hozta őket egymáshoz. A valósághoz, hogy mint emberek, ismerős sorsok egy másik országban – ami nyelvük, szokásaik és ételük különbözősége ellenére is ugyanaz – egymásra találjanak.
Ébredj fel!
A neonálmok hazugok.

Győr, 2012 nyara

Pontszerűség.

Egyszer használatos teafilterek között hasznosítom magam.
A mozik avítt székeibe beleégtek a vászon képei. Ismétlődés. Elkopott kényelem.
Odakint eltörpülnek a felhők, az Éden sarkain üres telkek.
Sötét karmazsin telefonfülke megrepedt bakelit ikonja.
Koponyám hajszálrepedésein sütkérezik gondolatom hangyája.
Korai lenne a sugárutakat bezárni. Sejt: oszlás!
Lüktet a verőér a metronóm fájában.
A fókusz ma este a lelkemre koncentrál, láthatod, mi zajlik, láthatod, mi érlelődik. Méreg, vagy magas hegyek változatlan visszakozása. Felfestem az ördögi kört a lábnyomaimba. Elrugaszkodás. Fogyó hold udvarában táncoló szentjánosbogár.
A Vénusz és a Hold ma reggel együtt áll – a Vénusz kicsiny pontszerű csillagnak látszik a Hold vékony sarlója fölött.
Elburjánzott patakmedrekből kiszűrődő érzések. Hajdanvolt nagyapám kabátjának illata.
„Good trip from us”.
Kavics, homok, por…óraszemek, percfémek, másodpercutak. Halk kattanások a bolygó lágyszárú növényein. Fércművek a tökéletesség takaróin.
Álcaruhás mosolyok. Mind az óceán körbefont hamvai.

Mondvacsinált alakulat gyakorlatozik a szívemben.

Passzió

Jöjjön egy újabb régi darab, még 2004-ből. 10 év telt el. A keserűség szavai voltak ezek.

"Mind hűtlenek vagyunk egymáshoz, még ha a szerelem álcájába is bújunk ebben a végtelen kergetőzésben, ahol csak a bőrünk mentjük valami olyan elől, amitől menekülni lehetetlen, és továbbmentjük magunkat a káprázatban, amit magunk körül megalkotunk.

  Saját édenünk rég leromboltuk, de felépíteni már senki sem tudja, még ha az akarat meg is van, mert hiányzik belőlünk, emberekből az, amit léleknek hívunk.

  Mennyire ostoba és igaz szavak néznek vissza ránk a tükörből nap, mint nap.

  Senki sem veszi észre, hogy mást kellene cselekedni, mert mindenki elvan a saját világával és hiú sápadtságban futkosunk korlátaink között, mint az állatok, akiken kísérletezünk valami elérhetőbb cél miatt.

  Mennyire fellengzősek és vakok vagyunk: saját magunkon ugyanígy kísérletezünk minden nap.

  Hazugnak mondjuk a világot és fájdalmasnak az életet, csak azt felejtjük el, hogy mi tettük magunknak azzá."

Húzd fel a vitorlát pajtásom

Porszem vagyok egy olyan világban, amelynek összes rezdüléseit már egyetlen emberi agy sem képes átlátni vagy befogadni. Egyedül vagyok, akkor is, ha tíz emberrel zárnak egy szobába. A fizikai magány eltörpül az igazi, belső, szellemi magány mellett. A betonon falevél, a számból lóg a cigaretta, szobabörtön, a rágógumi kikéredzkedik gyűrött héjából, jazz, jazz, jazz…nincs hová mennem. Nem lehet a lapokat újra leosztani, nem lehet időt utazni, nincs vissza a múltba, maximum csak képzeletben. Enyémek az atomok, a molekulák, amelyeken osztozni nem kívánok. Enyémek a neuronok, az elektromos kisülések a két agyféltekém között egy idegpályán, amelytől néha görcsbe rándul a test. 

Mocskos vagyok, és rettegek az elmúlástól. Attól hogy a hús lassan kihűl, megadja magát. Hogy beraknak egy gödörbe, ami egy darabig az enyém lesz, aztán megszűnik az is. Hogy végleg. Amit nem tudunk ésszel felfogni. Kezdet és vég – hozzátartozik az élethez, hozzátartozik a gyötrelemhez.
Megnyugszom, mintha egy szélfuvallat sodorna tovább minden gondolatot, kizökkentve a tudatot a sarkából. 

Megszédülök. Félek. Egy hónap alatt a második stabilitás elvesztés.  Mi lehet ez? – zakatol a kérdés.
Tovább menni akarás. Tehetetlen gondolatok úsznak a tengeren. Két part között vasúti és aszfaltút óceán. Autópályák szemetes parkolói, pályaudvarok leélt víziói. Két város távolsága. Mit adjak fel miért? Ablakod behúzott függönye a nyugalom.

Önbűvölet. Sok mindent elmotyogok magamban. Lejátszom a játszmáim, emberekkel, helyzetekkel, az Idővel. Tér? Talán sohasem volt, csak azt hittem.
Képzeletem játszótere.
Játszóterem képzelete.
Szeletek a remény gyűrött serclijéből.
Elengedett viharvert vászon.
Menj, húzd fel a vitorlát pajtásom.

A látnok eldobja tekercseit

Random kávé a városban, odakint esik az eső.
Vasárnapi csönd, finom kis kopogások, sötétre festett aszfaltcsíkok a lélegzés körmenetében.
Tócsák szemeinek tükrében nézek az égre.
Mellém szegődik egy fuvallat.
"Hazafelé".

Valaki egy lapra írja a nevem, elrobog egy busz, kötelezően unott emberek ülnek a hasában és kapaszkodnak valami távoli gondolatba.

Homokkő a zsebemben.
Finom halad előre a másodpercmutató, apró rezgései szinte észlelhetetlenek.

Színtelen éjszaka, álom nélküli képek.
Hová sodor az egyetlen?
A látnok eldobja tekercseit.