Translate

2013. január 28., hétfő

Utak, állomások.

Papírszeleteken gondolkozom, amik mosolyt csalnak arcomra.
Az első ilyen - amire emlékszem -, általános iskolás koromban történt, az osztállyal mentünk kirándulni Jugoszláviába, az akkori szocializmusnak köszönhetően szimpla úttörő igazolvánnyal (ha jól emlékszem). Sok kép nem maradt meg, vagyis hát elbújt az elmúlt 39 év képei között, de arra élénken emlékszem, hogy a boltban is magyarul beszéltek (persze akkor még fogalmam sem volt, hogy nem csak a magyar nyelv létezik). Későbbi emlékeim közé tartoznak a családi kirándulások Szerencsre, a Balaton mellé, meg még sok helyre, amire nem emlékszem már. Gyermekkori élmények, aminek a képei régi papírlapokon otthon megvannak, vagyaz elmém itta be hangulatukat és illatukat. Most is érzem.
Azután jöttek a nyári Ásotthalmi ottlétek édesapám bátyjánál - az erdők illata, háziállatok, homokutak tengere és rengeteg kaland, játék...a világ csak szűkreszabottan létezett fizikai valóságában akkor (hiszen mit ismertem belőle? - szinte semmit), viszont a fantázia népesítette be, és ennél több nem kellett. Meleg volt, nyár, és egyszerűen szerettük ezeket a napokat nővéremmel.
Utaknak számítom a családi sétákat is, amik megmaradtak édesapám halála után is. Mozik, fülledt nyáresti fagylaltozások, eső utáni séták...megannyi feledhetetlen és varázsos történet az életemben. A gyermeki csodálkozások kora.
Kb. 15 évesen éltem meg első, család nélküli vidéki utam - Békéscsabára utaztam, busszal. Később, ugyanebben az évben Csanytelekre is kibuszoztam. Egy évvel később  jött az első rácsodálkozás Budapestre (azóta is csodálom, mint várost, az építészete lenyűgöz, és a hangulatai is, de a rohanó, cinikus, hideg emberi világát soha nem fogom megszokni, ezért is nem költöztem oda). Felfoghatatlan nyüzsgés, pillanatképek sejlenek fel.
Talán vagy két év is eltelt, mire stoppolni kezdtem, és azután a hüvelykujjam segítségével sok kisvároson, falun, városon vitt át az utam, megannyi jóllakott tájon - egyedül az ország északnyugati és északkeleti szeglete maradt ki ebből a sorozatból (később már az sem: Nyíregyházára ismerőshöz utaztam).
Később jöttek a barátokkal,szerelmekkel együtt végigjárt fesztiválok, koncertek sora: Szekszárd, Pécs, Mezőtúr, Debrecen, a Mátra és ki tudja még mi - amire emlékszem és amire nem. Mert összefolynak hol mikor, miért is voltunk...mi mentünk koncertre, vagy hangosítani mentünk, vagy játszani mentünk...szóval élni és mosolyogni. Volt, hogy szorított a bakancs, bőrig áztunk, vagy már enni se volt pénzünk. De nem számított.
Aztán jött a külföld ismét, előbb Erdély majd a Vajdaság.
Utána a munka miatt költöztem - emlékszem soha nem gondoltam volna, hogy majd máshol élek mint Kiskundorozsma...vagy ha úgy tetszik: Szeged. De mégis. Előbb Kunhegyes, Tiszaroff, Mohács és Fadd-Dombori, majd Szekszárd, Szarvas, Enese és most: Győr.
Könnyű e? Nem. Két zenekar és rengeteg barát otthon. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül, mint itt, még a depresszívebb éveim alatt sem. Nincs de, nincs konklúzió - vagy csak folyamatban van. A "mit-mikor-miért" eldől belül és cselekszel, mindössze ez a tény, a puszta tény.
...és most jöjjön a legfontosabb út: a belső út. Nem hiszem hogy valaha is elkezdtem, mégis, még az elején sem járok és soha nem is érek a végére. A mostani önmagam, a mostani emlékeim csak adathordozók egy vázon, semmi több, ami folyamatosan alakulnak, széttörnek, összeállnak, lecsapódnak és megfoghatatlanok. Mint a köd Győrszentiván mellett ma.