Szatori (Töredék halmok 5)

"Ha egyetlen külső dolog sem bír önléttel,

hogyan létezhet mégis változás?

Úgy, hogy nem a külső dolgok változnak,

hanem az elme."

(Aperion-Project)

Lemaradtam már önmagamtól évekkel ezelőtt. De az is lehet, hogy én siettem előre, magam hagyva hátra. Azóta se értem utol magam, holott saját nyomomban járok. Csak pesszimizmus maradt nálam, mert a zöldes-barna szemű kisfiú minden mást a zsebében tartott, közös lelkünk kis fiókjaiban, kamráiban, óriási barlangjaiban - mindent, ami  az enyém, az övé, a miénk volt valaha, mindazt, amit az univerzum erre az útra adott.
Valahol a hátam mögött ugrál. Vajon lát? Tudja, hogy előtte én ő vagyok? Érzékeli ezt? Én - úgy hiszem - érzékelem őt: nem látom, de mégis; ahogy szalad, él, lélegzik, elevenen birkózik a tájjal, mosolyog vagy a falat üti dühében. Elhagyott posztamens. Nem hallom a hangját, de tudom mit mond, mit gondol, miről mesél.
Tudom ki ő.
De nem tudom, én ki vagyok.
A jelen mozdulatai mozdulatlanságok.

Győrszentiván, 2013 őszén

Boncolt szövetek (Töredék halmok 2-3-4)

"Eksztázist kell kiharcolnom magamban, amikor a színpadon vagyok. Egyszerűen megijedek, azaz valamiféle görcs vesz erőt rajtam, legfőképp az idegeimen, úgy, hogy hirtelen nem tudom elengedni magam, annyi ember előtt. Ezért "kell" belelovalnom magam a dobolásba, hogy minden mást kizárjak."

"A tudat, hogy szabadok vagyunk -hatalmas. Csak nem tudunk mihez kezdeni vele."

Hangsúlyosan kopnak vissza a hétköznapokba a csigolyáim. A szemem a kedd reggelt még nehezen veszi, fordulnék egyet, de már öltözni kell. Reggelire kenyér, sajt, tejföl, utána egy cigaretta és a lépcsők a talpam alá hozzák az utcát; és még fel sem ébredtem igazán, de már dolgozom.
Egy cigarettát engedélyeztem magamnak vacsora előtt, a pohár fehérbor mellé. A szervezetem megviselt hangjai között téblábolok. Kinyitok egy ajtót, de ez nem az a bejárat. A hivatalnokok fontoskodó fölényével néz rám vissza az alak bentről. Mozaikból van elbiggyesztett szája. A felöltője pedig polgári.
Megrázom a fejem, fel akarok ébredni harmincnyolc év álmából - de ez nem álom. Az egy útra szóló jegyemet gyűrögetem, megannyiszor ellenőrzöm a kocsi és az ülőhely számát - a pénztáros csak rámutat a feliratra: jegyet nem váltanak vissza és nem cserélnek ki. Marad hát a másodosztály, az elegáns fapadjaival.
Elszívok egy cigarettát az ablakban. Valahogyan félhomályos folyosó kacsint vissza rám, megveregeti a vállam és cinikusan elbújtat egy mosolyt ez a kacsintás.
Hű szerelme bornak, vérnek, víznek ez a cinizmus.
Hamis húslevest hoz a pincér az asztalunkhoz. Könnyedén merít mindenki az aranyló színű ételből. Csöndes kanalazgatás közben eszmélek rá: mi még mindig valamiféle elragadtatásra várunk a nemzedékemmel.
Visszacsatolom az optimizmusom.
Beszélek néhány szót a hegyek vándorával.
Az ösvényeken a kút felé igyekszem.
Nincs mese - be kell szállnom.

Győr, 2012 nyara

Töredék halmok (1)

Ragyogó barna föld, teherautók zaja, ottfelejtett gumiabroncs szakadt folyamata. Nem úszik veled szemben egyetlen fekete szemű angyal sem. Nem a magány a baj, inkább az, hogy nem ismered fel magad – bár, tegyük hozzá, legalább próbálkozol. Semmi sem aktuális, csak a lehulló göröngyök dobognak ritmusokat hallatlanul, ahogy a hegy lábához érve megnyugodnak. Széles tövén keskeny út, a táblák elkorhadtak. Nem tudok írni. Amit elmondanék, már elmondták mások, régebben, és majd elmondják azok az utánunk jövők, akik magja még meg sem született. Homokhegy. Sárga szalag a szélben. Keréknyomok, rothadó Európa. Nagy idők ezek,amelyeket csodás megélni, de nem a mi tisztségünk megírni. Mert a nyoma is elveszik a digitális káoszban, és a kristály adathordozók is megsemmisülnek. A legtöbb vallás által sugalmazott „bűnös vagy” kollektív jelmondatát átvette a társadalom, a civilizált lét stigmatizációja: „szegény vagy”. Mindkettő a hatalmat szolgálja, és szorongást kelt – egy olyan bűntudatot hordoz magában, ami csak a félelemkeltésre megfelelő eszköz. Sem a vallásnak, sem a civilizált társadalomi létnek nem ezt az üzenetet kellene közvetítenie. Van más alternatíva ebben a rengetegben?
Nem tudom hányadik cigaretta küldi füstjeleit a tüdőmbe, közben kinézek az ablakon: az eső megöntözi a felhőket. Bakelitlemezek üvöltenek az utcákon, még ha ezt csak saját maguk hallják, ha csak odabent szólnak is teljes hangerőn – mert kifelé nem hallatják hangjukat – a hangszórók rég elvesztek valemelyik vihardúlta században. A saját Babilonom hangjai is így lüktetnek a barázdákban.
A középkor korántsem ért véget a társadalmak és a kultúrák fejlődésével; csupán kényelmesebbé vált és a feudalizmus is megmaradt – maximum a vezető réteg tagjai váltják egymást sűrűbben a székekben.
Aludni szeretnék, álomtalan álomba merülni. A teherautók sokasága, a reggel óta szálló por dél felé, lökések. Tompaság az érzékeimben. Ez a nap fátyolos, ólmos, aprópénzt sem érő forgatag, ami csak jön és megy, itt sem volt, csak elvonult. Egy nap mindössze, huszonnégy olyan óra, ami leginkább semmire sem jó. Papírfecni szökik a széllel, felszökik a szelvényfalon, villámgyorsan átlibben a szalagkorláton, és ugyanezzel a lendülettel át egy autó karosszériája alatt. A két, ellentétesen haladó autó között gálánsan egyensúlyoz egy kicsit, majd tovarebben az árok túlsó partja felé.
Sárga szalagok fekszenek a levegőben. Felkaptatok az akácerdő sávja felé, a zúzott köveken látszik a lánctalp nyoma. A fák közt csend fogad, olyan, mintha álomban lebegnék még. Nézem a kivágott testek évgyűrűit – áldozatok a civilizáció illúziójának oltárán.
Felhőket fotózok. Sodró lendületű felhőket zárok a lencse érzékenységébe.
Elnyel a vidék páratlansága, elnyel saját párosságom ritmustalansága.
Az elalvástól félsz? Félig nedves gyökér-csonkok kapaszkodnak a homokba. Még élnek, hogy azután befedje őket egy gépek alkotta mesterséges feltöltés. Negyven-ötven éve töltötték fel először, hogy azután a hepehupás homokdombokat markolók körmei szedjék el, és teherautók töltsék fel más anyaggal. Itt valamikor katonák izzadtak, ástak, hasaltak, gyakorlatoztak – néha a mi katonáinkkal, még ha idegenek is voltak. Idegenek egy más földön, idegenek idegenek között, és ez az idegenség mégis közelebb hozta őket egymáshoz. A valósághoz, hogy mint emberek, ismerős sorsok egy másik országban – ami nyelvük, szokásaik és ételük különbözősége ellenére is ugyanaz – egymásra találjanak.
Ébredj fel!
A neonálmok hazugok.

Győr, 2012 nyara