Töredékek a sínek felett

1.
Az első cigarettámat kilenc éves koromban gyújtottam meg – most, hogy a vonaton ülök, nem is tudom hogyan jutott ez az eszembe – de látom azt az akkor még rendezett, tiszta szobát, ahol az apámtól elcsent három szál Románc egyikének a végéhez gyufalángot tartottam, gyermekien felnőttes mozdulattal. Persze, akkor még azt sem tudtam mit kell csinálnom vele rendesen, csak az ellesett mozdulatait utánoztam apámnak, ahogyan évekkel később (akkor már apám nem volt velünk) a tőle örökölt borotvával imitáltam a mozdulatait a felnőttségre éhes tükörképem szemei előtt. Emlékembe idéződik a frissen dióbarnára festett és csónaklakktól ragacsos hajópadló illata és színe, míg odakint, az utcán a meggyfák virágba borultak.

2.
Egy falevél lestoppol egy cipőtalpat és utazik néhány tíz- vagy százméternyit, kényelmesen a talp barázdáiba dőlve nézelődik, átrepül tócsák felett, zebrák csíkjain, majd átszállást várva a park kavicsos ösvényén megül. Márai „Aranyidők” kötete és a februári Győri éjszaka képei juttatták eszembe ezt a pár sort, míg másokat már rég elfeledtem. Az ember az Élet legocsmányabb férge. Az írástudók ártatlannak vallják magukat és napokat égetnek a legyilkolt fákba.

3.
Megváltott a vonatjegy. Nagy igazságok lapulnak az életben, gondolom végig a mondatot, miközben felhörpintem a papírpohárból a kávém, kevés tejjel és cukorral. Elnyomom a cigarettám és visszasétálok a pályaudvarra. Szeretem elnézni az embereket – a sorsszínű karaktereket -, akik különböző célokkal, különböző értékrenddel sietnek valahová vagy érkeznek meg valahonnan. Rápillantok a zsebórámra, összevetem a váró falán függő, nagy, nehéz, régi órával – pontos. Valaha a kalauzokhoz lehetett igazítania magát az ember lépteinek – nem volt megbízhatóbb náluk, azt hiszem, ha az időmérést tekintjük -, talán ők azok, akikről így szól a mondás: órát lehet hozzá igazítani. Ma persze már korántsem működik ez így. Kártyapartira készülök – soha nem gondolt passzió ez; pénzben kártyázni, mint a kissé megfakult irodalmi regények lapjain feltűnő úri szalonokban vagy félhomályos,szivarfüsttől elnehezült kis szobákban. Oda tartok most vonattal, két megálló Győrtől Rábapatonáig. Megtapogatom a jegyem, és mielőtt felszállok, megszámolom a mozdony mögé terelt kocsikat – hét van a német Ruhrbahn zöld-sárga színű másodosztályú kocsijaiból. Mosolyt csal az arcomra a számjegy. Kinyitom az egyik kocsiajtót, fellépek a lépcsőn, az ajtó nagyot csapódva csukódik be mögöttem, majd jobbra belépve leülök az első ülésre. Magam mellé teszem a kézipoggyászom, a kabátom le sem veszem, hiszen mindössze negyed órányi az út. Odakint a kerekeket ellenőrzik, élesen cseng a kalapács ütése, a hangosbemondó szavaiba a peronon lévők hangja, és az érkező és induló kocsik zűrzavara vegyül.
------------------
Megjegyzés: három félbe maradt darab. A vége sohasem lett kész, elvitte a kalauz jegyellenőrzéskor, vagy az át és leszállás, vagy valami egészen más.