Hová tartasz...

Hová tartasz...hová tartozol? Mit látsz ebben a magadnak elveszett világban, amiről azt hiszed végleges.
Hiszel...de lázadásod csak makacs elutasítás. Fájdalom. Gyötrődés. Kételyek.
Nem másban - saját magadban.
Nosztalgiázol, ami csak sebeket tép fel és felemészt, mert közben feladod, mielőtt belefogsz.
Elfordulsz. Mert félsz és nem mered elmondani, hogy mennyire és mitől.
Azt mutatod, felvállalod magad, de közben egy fél kenyér csak mindez, egy félig megírt történet, aminek megsárgult lapjai fölött ábrándozol.
Magadnak vagy, de arra sem vagy képes igazán, csak remegsz kitalált napjaid között.
Remegsz.
Vársz rá.
Vársz.
Vársz? Vagy menekülsz?
Kinek is mondhatnád el?
Hiányzik belőled a szó.

Egyke

Csak amit itt kapsz - rozsdás sivatag, unalomhegy...tapasztalati érzés, fel-le ugráló képek, hangulattalan part, a víz hiába mossa lábad. Kiábrándultságod tükre tükröd kiábrándultsága. Kígyó mar saját farkába. Nem Te habzsolod az életet, hanem az fal fel téged. ...............................................

http://www.youtube.com/watch?v=Jl7FxeYYiY8

Ismerős vagy a homokszemek között, de eltévedsz a metropolisban. Belső metamorfózis hajlam, mindenféle kulcs nélkül. Elindulsz, de sehová sem lépsz.

Február végén az árnyékok.

1976 - három éves lettem abban az évben, ennek a bakelitnek a barázda karcolta vénáin rezgett a tű. Homloklebeny merítés. A merészség kerítéseinek széttördelése. Valami olyan, ami megfoghatatlanul is kimondhatatlanná formálódott, és nemcsak a laikusok számára. Hozzáértő emberek locsognak a tócsákban, megbolondult iránytűk mentén első (?) lépéseim teszem. Soha nem volt nagykabátokba bújik a szél, melegedni. Valaki szafaládét csomagol az útra. Menj barátom, olvadj mosolyba.

Iodine.

Megjelent az autó. Az álmok zavaros vizéből felébredve hiányérzet. Az ítélet teknőce az utcákon. Milyen messze még a március. Milyen messze még az a pincehelyiségbe vezető pár lépcsőfok, a kopott faajtók, zárak, tétova recsegés, a villanydrót. Keményfedeles kék öltöny, reptéri zaj. Milyen üres mindez így.
A ligetben száraz ágak zizegnek egymásnak. Motoszkáló félhangok. Most sem az én dolgom belehallgatni. A fél szemem lehunyva sétálok: egy másik város jön velem szembe. Köszönök neki, hiszen befogadott. Belül azért megveregeti a vállam, még ha sznobnak is tartom, és a tetők felett újságpapírba csomagolt apró csodákat mutogat. Részese voltam, részese vagyok.
Kék hangok, a szürrealizmus kártyái kiterítve, mégsem látsz belőle mást, mint amit nem akar megmutatni. Amit meg akar mutatni, elrejti zsákvászonjába, és fordítgathatod a lapokat, semmire sem jutsz.
Körbefordulok.
-Miért kell annak a valakinek, aki én vagyok, egyszer csak elvonulnia a szemhéjai mögé, a sejtoszlás felé, a porrá válás felé, a kozmikus energiává válás felé?-kérdezed(?).
-Ez a narancs az egész világegyetem.
Az informális térháló levonata nyomokban. Struktúrális birtoklás. Zöld ernyős lámpa.
Valaki ismét szól, hogy otthagytam magam a lépcsőházban.

Utak, állomások.

Papírszeleteken gondolkozom, amik mosolyt csalnak arcomra.
Az első ilyen - amire emlékszem -, általános iskolás koromban történt, az osztállyal mentünk kirándulni Jugoszláviába, az akkori szocializmusnak köszönhetően szimpla úttörő igazolvánnyal (ha jól emlékszem). Sok kép nem maradt meg, vagyis hát elbújt az elmúlt 39 év képei között, de arra élénken emlékszem, hogy a boltban is magyarul beszéltek (persze akkor még fogalmam sem volt, hogy nem csak a magyar nyelv létezik). Későbbi emlékeim közé tartoznak a családi kirándulások Szerencsre, a Balaton mellé, meg még sok helyre, amire nem emlékszem már. Gyermekkori élmények, aminek a képei régi papírlapokon otthon megvannak, vagyaz elmém itta be hangulatukat és illatukat. Most is érzem.
Azután jöttek a nyári Ásotthalmi ottlétek édesapám bátyjánál - az erdők illata, háziállatok, homokutak tengere és rengeteg kaland, játék...a világ csak szűkreszabottan létezett fizikai valóságában akkor (hiszen mit ismertem belőle? - szinte semmit), viszont a fantázia népesítette be, és ennél több nem kellett. Meleg volt, nyár, és egyszerűen szerettük ezeket a napokat nővéremmel.
Utaknak számítom a családi sétákat is, amik megmaradtak édesapám halála után is. Mozik, fülledt nyáresti fagylaltozások, eső utáni séták...megannyi feledhetetlen és varázsos történet az életemben. A gyermeki csodálkozások kora.
Kb. 15 évesen éltem meg első, család nélküli vidéki utam - Békéscsabára utaztam, busszal. Később, ugyanebben az évben Csanytelekre is kibuszoztam. Egy évvel később  jött az első rácsodálkozás Budapestre (azóta is csodálom, mint várost, az építészete lenyűgöz, és a hangulatai is, de a rohanó, cinikus, hideg emberi világát soha nem fogom megszokni, ezért is nem költöztem oda). Felfoghatatlan nyüzsgés, pillanatképek sejlenek fel.
Talán vagy két év is eltelt, mire stoppolni kezdtem, és azután a hüvelykujjam segítségével sok kisvároson, falun, városon vitt át az utam, megannyi jóllakott tájon - egyedül az ország északnyugati és északkeleti szeglete maradt ki ebből a sorozatból (később már az sem: Nyíregyházára ismerőshöz utaztam).
Később jöttek a barátokkal,szerelmekkel együtt végigjárt fesztiválok, koncertek sora: Szekszárd, Pécs, Mezőtúr, Debrecen, a Mátra és ki tudja még mi - amire emlékszem és amire nem. Mert összefolynak hol mikor, miért is voltunk...mi mentünk koncertre, vagy hangosítani mentünk, vagy játszani mentünk...szóval élni és mosolyogni. Volt, hogy szorított a bakancs, bőrig áztunk, vagy már enni se volt pénzünk. De nem számított.
Aztán jött a külföld ismét, előbb Erdély majd a Vajdaság.
Utána a munka miatt költöztem - emlékszem soha nem gondoltam volna, hogy majd máshol élek mint Kiskundorozsma...vagy ha úgy tetszik: Szeged. De mégis. Előbb Kunhegyes, Tiszaroff, Mohács és Fadd-Dombori, majd Szekszárd, Szarvas, Enese és most: Győr.
Könnyű e? Nem. Két zenekar és rengeteg barát otthon. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül, mint itt, még a depresszívebb éveim alatt sem. Nincs de, nincs konklúzió - vagy csak folyamatban van. A "mit-mikor-miért" eldől belül és cselekszel, mindössze ez a tény, a puszta tény.
...és most jöjjön a legfontosabb út: a belső út. Nem hiszem hogy valaha is elkezdtem, mégis, még az elején sem járok és soha nem is érek a végére. A mostani önmagam, a mostani emlékeim csak adathordozók egy vázon, semmi több, ami folyamatosan alakulnak, széttörnek, összeállnak, lecsapódnak és megfoghatatlanok. Mint a köd Győrszentiván mellett ma.