A felszínen.

Ma ez a lélek zajt csap. Az aszfalt a parton a fák alá nő, és vidáman rohangál az autók alatt. Visszafelé a kanyarok előzékenyek, és bemutatják a tájat, miközben még ott lüktet a hangok tükröződése. A démonokat elűztem néhány órára, valakik kikapcsolták éhező áramköreimet, míg a deszkákon rezgett a minden. A vetítőgép mozzanatai csendben surrannak a vászonra, egymásba futva, egymást keresztezve, megölelve, ellökve szippantják magukat a zene köré. Kert az éjszakában, hívekkel. A papír hiába kopna a ceruza alá fektetve édes testét, hiába feszülne az asztal lapjára. Megkapta mindenki az adagját a kétség fényességéből, a melankólia szépségéből, a félig üres ipartelep betonhidegségéből - az eszméleten keringő ingerek atmoszférája előbukkan újra. Elporladt a világ körben, bár néha zavaróan a hangközökben betámadt egy-egy villanásnyi valóság, nem ébredtem fel. Révület a leköszönés után i. Villanyoltás. Nem kérdés hogy elhoztam e egy darabot.