Utazás jegy nélkül.

A világot járom. Persze korántsem a valóságban, csak képzeletben, hiszen számomra Mexikó vagy Kuba, vagy az éppenséggel közelebb lévő Spanyolország is távoli hely a realitások talaján, holott életemben ezt a három országot céloznám meg a legszívesebben. Nem, nem tart vissza senki sem, hacsak magamat külső akadályként nem tekintem (vagy belső akadályként, de ez már más kérdés).
A művészetek szeretetét talán gyermekkori traumáim (apai nagyapám és nagyanyám, majd édesapám korai elvesztése), az epilepsziás betegségem szintén korai léte (13 évesen lettem először rosszul) határozta meg - otthon maradtam legtöbbször inkább, és a könyvek és a televízió határozta meg a feloldódást ezekben a hónapokban, években, de azután, később inkább már mentem mindenfelé, stoppal, vonattal, busszal, mindegy volt merre, de ízlelni akartam a szabadságot. Vagy legalábbis, amit annak véltem. Általános iskolás tanulmányaim során csak az alapokat mutatták meg, semmi mást, önértékelésem a fenti okok miatt csírájában betokosodott és csak 14 évvel később, 27 évesen nyílt meg az értelmem valami másra, és azóta már kel kifelé ez a bizonyos csíra. Így, talán nem véletlenül a zene (és a zenélés) és az irodalom felé kezdtem tekintgetni - a képzőművészetekhez kontár vagyok, bár néhány remekbe szabott monumentumot azért készítettem. Egyedül a fotózás maradt meg ezek közül a mai napig, igaz ott is kontár vagyok, inkább nevezném magam photo shop fotósnak, mint fotósnak. Néhány remekül elkapott pillanaton kívül se előre, se hátra az objektum előtt.
Azután persze akadtak művészbarátaim: festők, költők, fotósok, grafikusok, néhány amatőr filmes és persze rengeteg zenész és a zenéhez közel álló ember. Velük beszélgettünk a magunk módján ízlelt művészetről, aminek (ha amatőr vagy félprofi módon) de mi is részesei voltunk, ha a kortárs szellemet idézem meg. Velük tárgyaltunk érzésekről, színekről, hangulatokról, velük voltak közös elképzeléseink, vágyaink, amelyek egy részéből azután, amíg szét nem széledt a társaság időről-időre, meg is valósult valami foszlány a ködön keresztül. Dilettánsok voltunk? - nem kérdés, hogy nagy részünk igen, de őszintén és szeretetből csináltunk mindezt. Igaz ez kevés ahhoz, hogy formáljuk a világot, de magunkban mégis formáltuk. Nekünk a művészet nem feltétlenül szétolvasott tankönyvekből, ezerszer látott képekből és azok tanulmányozásából állt, és nem is a művészetek tanulásából, hanem a szerteágazó tudásszomjunkból és képlékeny elképzeléseinkből. Egymástól tanultunk és magunktól, és megint csak ugyanazok a hatások értek minket lépten-nyomon. Élveztük hogy fejest ugorhattunk a mélyvízbe és úszni sem kellett tudni, egymás lakásán osztottuk meg egymással alkotásainkat eleinte, házibulik keretén belül, azután ez tovább fejlődött, amikor klubtermekben adtak teret amatőr szárnypróbálgatásainknak - kiállítások, felolvasások, vetítések és néha zene keretein belül.
Így hát a művészet, a belső, ki nem adott művészet lett néhányunk utazása a világban. Képeket bámultunk csillagködökről vagy sivatagokról, és oda tudtuk magunkat egy pillanat alatt teremteni. Idő? Tér? Mi az? - semmivé foszlott kezünkben. Utaztunk és utazunk most is, jegy nélkül.

S. és a Hold.

Katalizált nemzedék vagyunk, kép és információhalmazba áztatjuk az elménket, önként odaszegezve magunkat az internet keresztfájához, közben csordogál az Idő, amiről azt hittük: megállt mellettünk. -Kilencig sütött a nap - mondta,miután beszállt. -Akkor is egymás ablakait nézzük - válaszolt fáradtan. Meteoritemberek sétálnak a kikötőkben, karjukon elnyűhetetlen párduc gekkójuk mélázik a vasárnapi hírek felett. Viharhalmaz. -Korán fekszem. Már hajnalban fel akarok kelni. - mondta. -Apa hideg tekintettel nézi Anyát. - szólal meg hátulról egy fiatal hang. Végigcsorog az eső a piac elhanyagolt zugain. Rozsdabarna kezét ráteszi az ősz a tájra. Egy távolsági busz kürtje hasít a nappaliba. Gyertyák állnak vigyázzban a temetőkben. Befordul a sarkon, ballonkabátján átszűrődik a tegnap este, kezeit zsebre dugja. Szája sarkában cigaretta fityeg. Tovatűnik, mintha soha itt sem lett volna, csak a kabát surranása és a lépések sebessége vésődik fel valamiféle különleges rendszerbe, amit ha nézhetőre lassítanánk, akkor nagy sebességgel mozgó embereket láthatnánk. -Indulhatunk. - mondta. -Ne nézz oda! - szólt hátra Apa. -Mindjárt szinkronizál. Valahol a történetek felénél kiradírozták a könyveket, nehéz lesz felkutatni a megmaradt példányokat és újranyomtatni az életet, értelmestül, gyökerestül - mert újragondolni a végét egyszerűbb egy történetnek, mint felkutatni az eredetét. Van ez így. Egyszerűen csak felébredünk. A kezünkben még ott a gyújtáskulcs, üzemanyag is akad még, csak nem tudjuk honnan indultunk, azt pedig végképp töröltük a merevlemezről, hogy hová is.