Még egy darab a mozaikból...egy tavalyi elmefolyás:
Papp Szilveszter Zsolt: Vasalat nélkül
Az első lapra kanyarodó betűk eszembe juttatják, hogy amíg főképp kézzel írt leveleken rajzolódott az életem egy-egy része, főképp ilyen lapokat (megjegyzés: a kéziratos levélpapír jobb felső sarkában egy kb. 8cm x 3,5cm-es fekete-fehér fénymásolt kép látható Mihály arkangyallal) használtam levélpapírnak. Közben sokszor ebben a fotelben ültem, ahogy most is, és ugyanez az öreg és megviselt rajztábla volt az alátét. Ez csak amolyan adalék – egy kis foszforeszkáló nosztalgia, valahol odabent, a sötét és mély „bennem”. Nem mellesleg nem úgy sötét és nem úgy mély. Csak elképzeltem, ahogy odabent felviláglik ez az emlék. A múltból, sőt, a múltakból, hiszen nem egyszer ültem itt, mint említettem. Értelmezhető képek gondolatai ébrednek – benned is. Más ez az alkalom most.
Más városok rohanják meg a nappalokat, az estéket – egy darabot a folyamatosan körbejáró napból (ami ugye nem jelent mást, mint a farkába harapó kígyót, és a mohó birtoklásvágy képe is ehhez társul: az a pici darab az egészet jelenti – ha az Időt értelmezni tudjuk is, felfogni mégsem, de ettől függetlenül használjuk); vagy egy darabot ebből a valójában krumpli formájú bolygón létrejött eszméletvesztésből, amit Életnek hívunk, igazi, nagybetűs ÉLET-nek, pedig nem is tudjuk igazán mi az. Amíg csak éljük és nem megéljük , addig kutatjuk, formáljuk, azt hisszük megértjük, adjuk, eladjuk, elvesszük, eldobjuk – szóval semmi élvezet, csak megszokás, mint a reggeli kávé, ami hidegen borzalmas. Főleg az, hogy azt sem tudjuk, hogy ezt tudjuk. Tökéletesség semmiben sincs, de tökéletesíteni mindent lehet.
Szóval az utazásnál kötöttem ki megint. Egyenes, kanyargós, kényelmes, fárasztó, gyors, zötyögős, sima, göröngyös. Mellékutak, vakvágányok, ösvények – végül is minden út vezet valahová. Az álom a valóság és fordítva. Melyik eszméletünk „tudatos” és melyik „tudattalan”? A válaszok valószínűleg az orrunk előtt vannak, jobban mondva az orrunk felett és mögött, arra hátrébb. Jobb ha látsz, mintha magadtól vakulsz meg.
Az álom ugyanúgy kezdődik – lehunyod a szemed, azután a tudattalan tudat figyeli a légzésed ritmusát a kellemes nyugalomban, azután ebbe beledobol a szív, a füledben hallod ahogyan az ereidben fut a vér…elájulsz. A következő képek villódznak, futnak, hol élesen rémisztően, hol megnyugodva. Majd bekopog az ébredés eszmélete.
„Csak nem mindegy kitől,
De felkel a Nap,
Egy tegnap után fut
A maradék holnap”
Szóval bekopog az ébredés eszmélete. Nehezen törnek be a fények az ólomsúlyos szemhéjak alá. A beférkőző fények hangjai zavarosak, de melegek és szédítőek. Egy barna ruhás szekrény áll szemben, rágyújt, zakóját a székre veti. Néz, csak néz, és elegánsan dohányzik.
- Comó estas? – kérdi . A lényeg hogy figyelj magadra. Visszaváltozik a valóság darabja, beélesedik a kép – már hogy is beszélne egy szekrény hozzád? De a kérdés él. T mínusz mennyi is az élet? Mindenfelé ácsorogsz, és úgy csordulnak szavaid, mint tollból a tinta.
2009, Kiskundorozsma
2010. május 11., kedd
Belassult évvége
Egy újabb gyűrött papír szavai a múltból...
Papp Szilveszter Zsolt: Belassult évvége
Nem is tudom mit mondjak erre a belassult évvégére…még a napok sem úgy telnek, ahogy a fény szüremlik – csak egyszerűen homokszínbe folyik az élet. Elég nehezen viselhető állapot, ha minden barát, akivel szeretsz lenni, távol van; és azt sem tudod, hogy ők legalább jól vannak. Kifordulok az utcasarkon, hogy valami színbe ütközzek ezen a délutánon, de csak a szürkeség, és a távoli emlékek kavalkádja zörög tompán a fejemben. Kialvatlanul és szeretethiányosan nyögök egyet. Azt hittem, reméltem, vágytam…és itt a lemez megakad. Pusztítás kerül belül fentre, és megszületik valami névtelen zuhtag, ami egyre jobban egy katarzisállapot felé sodor. Már én sem értem magam, csak azt tudom hogy lebilincselem a tudatom, hogy ne, ne, ne…de a hiány feltör. Felőröl valami láthatatlan, kézzel nem fogható állapot, amire azt mondjátok mind: csak boldogtalan. Hát nem elég?!
2004. December 06, Kiskundorozsma
Papp Szilveszter Zsolt: Belassult évvége
Nem is tudom mit mondjak erre a belassult évvégére…még a napok sem úgy telnek, ahogy a fény szüremlik – csak egyszerűen homokszínbe folyik az élet. Elég nehezen viselhető állapot, ha minden barát, akivel szeretsz lenni, távol van; és azt sem tudod, hogy ők legalább jól vannak. Kifordulok az utcasarkon, hogy valami színbe ütközzek ezen a délutánon, de csak a szürkeség, és a távoli emlékek kavalkádja zörög tompán a fejemben. Kialvatlanul és szeretethiányosan nyögök egyet. Azt hittem, reméltem, vágytam…és itt a lemez megakad. Pusztítás kerül belül fentre, és megszületik valami névtelen zuhtag, ami egyre jobban egy katarzisállapot felé sodor. Már én sem értem magam, csak azt tudom hogy lebilincselem a tudatom, hogy ne, ne, ne…de a hiány feltör. Felőröl valami láthatatlan, kézzel nem fogható állapot, amire azt mondjátok mind: csak boldogtalan. Hát nem elég?!
2004. December 06, Kiskundorozsma
Megfestett nihil (részlet)
Igen, részlet egy még be nem fejezett kezdeményből...ennyi van meg a foszlányokból, több nem volt, nem maradt. Íme meztelenségében meghajol a színpadon:
Papp Szilveszter Zsolt: Megfestett nihil (részlet)
-Mire vágysz a legjobban? -törte meg a csendet a lány. A festő felnézett egy pillanatra, elgondolkozott, majd újra munkája fölé hajolva így válaszolt:
-Megfesteni az idillt a nihil egy pillanatában.
-A tökéletesség formája szerinted tehát létezik valahol kézzelfoghatóan?
-Igen. Mindaz, mit keresel egy emberben, egyszer megtalálod. Mikor a lélek és a test annyira összeforrott lesz, hogy nem lesz pillanat, mikor ne rá gondolj, és akár vakon ne kövesd parancsait – megtalálod a tökéletest.
-És nem félsz az illúziórombolástól?
-Ki ne félne? De a tökéletesben nem a hibát keresed, hanem a hibát leszűröd, és ezáltal a tökéletes még tökéletesebb lesz. –válaszolt a festő.
-Tehát nincs olyan hiba, amely foltot ejtene a legtökéletesebb mű anyagán?
-Lehet hogy van. De az én tökéletes valóságomban nem találtam ilyet. Soha nem lett az enyém, és mégis tudom: ha enyém lett volna, sem találtam volna benne meg a hibát. A tökéletessel csak egyszer találkozol. És vagy megragadod, vagy elkótyavetyéled. Harcolj érte ha megtalálod. Ne hagyd hogy a kezeid közül kicsusszanjon.
A lány elgondolkozott, és kezét végighúzta meztelen bőrén – kissé fázott.
-Tudod mitől félek a legjobban? –kérdezte a festő.
-?
-Hogy az álmaim megvalósulnak…mert akkor tényleg halott leszek. Mint tökéletesen reprodukált perverzió, olyan az életem. –mondta, és egy ronggyal megtörölte az ecsetet. –Bizonytalan vagyok. Az ábrázolás terén, az Élet és a Halál terén – egyáltalán minden téren, amit a jövő elém rak, mint egy lefordított kártyalapot. Nem tudok lefesteni egy remetét, mert nem biztos, hogy helyes színeket használnék. Nem merek leírni egy mondatot, ha egyetlen szó leírása is elbizonytalanít. Helyes mindaz amit teszek? A Halált lefesteni nem lehet, hiszen az élők nem tudják, milyen a Halál valójában. Amit nem érzel át, azt nem lehet megfesteni, mert minden csak merő képzelgés marad. De persze tévedhetek is. –sóhajtott fel a végén, és megpróbált a munkára koncentrálni.
-Nem, most nem megy. –mondta némi töprengés után, és lerakta az ecsetet. –Akarsz pihenni egy kicsit? Addig vedd fel a köntöst, meg ne fázz! –mosolyodott el kissé atyáskodva, és miközben rágyújtott egy cigarettára kinézett az ablakon át a kertbe. Kinn hó takart mindent: a fák ágai majd megrogytak a súly alatt.
-Ez a kert –mondta –ez volt az egyik nagy álmom. Persze nemcsak ezt értem el. Vannak bűneim, amik talán megbocsájthatatlanok. Fiatal koromban egy lánnyal szeretkeztem a temetőben, az egyik síron. És élveztem, mert régi vágyam volt. De az talán nem én voltam, hanem egy nemi vágyakkal telítődött, végletekig őrült ember. Mostanra letettem hiábavaló álomkeresésemről, és a valóságban élve csak üres vágyaim festem vászonra. Az álomvilág leplezetlen burkával csap be mindenkit: a valódi bűnöket megbocsátja, de a nemlétezőket megbosszulja. No, de ne az én fecsegésemmel foglalkozzunk –sóhajtott fel, miközben a tűzre rakott –úgy érzem, túlzásokba esem. A munka vár, az idő pedig nem mindig kedvez. Ne haragudj, nem tudom miért épülnek belém ezek a gondolatok. Minden gondolatom kegyetlen érzékiséggel és egy óramű pontosságával ugyanarra a pontra tér vissza. Tudod mi az egyetlen rossz a felnőtté válásban? Az, hogy felébredve egy gyönyörű álomból, magad mögött hagyod az élet legszebb részét, azt, amit gyermekkornak hívnak. –mondta és kis szünet után hozzátette: -De tényleg a munkára koncentráljunk.
-Én szívesen hallgatom a filozófiádat –mondta a lány.
-Filozófia? –kérdezte a festő cinikusan –Nem hiszem hogy az. Néha úgy érzem, csak áradnak belőlem a gondolatok, mondatok tengereként, de valójában ezeknek a gondolatoknak semmi értelme. Vetkőzz le kérlek. –mondta, és kezébe vette az ecsetet. A lány levette a köntöst és széttárta combjait:
-Felizgatlak? –kérdezte.
-Természetesen. –mosolyodott el a festő. –De az igazi szépséget én nem kívülről keresem, hanem belülről. Valaha megtaláltam, és boldogan forrtam vele össze. Most már azonban semmit sem nyújt az élvezet. Egy szeretkezés vagy egy önkielégítés túl kell hogy lépjen a puszta nemi vágyakon, hiszen szerintem érezni kell azt, hogy abban a pillanatban, amikor összefonódsz a Világegyetem egy csodájával, apró pontként magát a megelevenedett Kozmoszt tartod a kezeid között, és nem egy hús-vér testet csak. A test igazi szépségét hallani és érezni kell – persze a látvány sem mellékes. De az igazi értékek belül rejtőznek.
-És a festészet sem okoz már…
-…gyönyört? –fejezte be a kérdést a festő a lány helyett. –De. Hiszen csak ott tudom igazán kiélni magam, hiszen csak ott tudom az el nem múló varázst valamiféle köntösbe öltöztetni – persze ez csak fogalom, mert a képek, a szavak, a hangok sohasem lesznek elegek ezek valódi kifejezésére. Emlékszem, úgy huszonhét évesen lehettem, és míg én egy piszkozattal foglalkoztam, egy lány felvágta az ereit. Aljasnak éreztem magam, mikor mentőt hívtam…de már csak halványan emlékszem. De erről az évről van éles emlékképem is – tavasz lehetett, és én egy közeli erdőben bóklászva, az alkonyati fényben egy oszlófélnek indult gyermekholttestet találtam. A levegőben ott terjengett a rothadás szaga, ettől megijedtem, és eszembe jutott az, mikor nagyapámat megtaláltam: az üres, lelketlen test sivársága, és a félelem a szememben, persze sohasem fogtam fel még így a halált, és nagyapámnál – amikor meghalt majdnem hétéves voltam – még fel sem foghattam. Még ma is beleborzongok a tudatba: a halál magánya életünk utolsó képkockája. Vajon milyen lehet az utolsó előtti pillanat?! Boldog vagyok? Valaha azt hittem, soha nem lehetek az. De mindent el lehet viselni, és bár vannak dolgok, amiket nagyon nehéz, sőt! –egyszerűen lehetetlennek tűnik, csak az elviselhetetlen fogalmát nem akarja az ember elviselni. Így vagyok ezzel én is.
2001. Február 26
Papp Szilveszter Zsolt: Megfestett nihil (részlet)
-Mire vágysz a legjobban? -törte meg a csendet a lány. A festő felnézett egy pillanatra, elgondolkozott, majd újra munkája fölé hajolva így válaszolt:
-Megfesteni az idillt a nihil egy pillanatában.
-A tökéletesség formája szerinted tehát létezik valahol kézzelfoghatóan?
-Igen. Mindaz, mit keresel egy emberben, egyszer megtalálod. Mikor a lélek és a test annyira összeforrott lesz, hogy nem lesz pillanat, mikor ne rá gondolj, és akár vakon ne kövesd parancsait – megtalálod a tökéletest.
-És nem félsz az illúziórombolástól?
-Ki ne félne? De a tökéletesben nem a hibát keresed, hanem a hibát leszűröd, és ezáltal a tökéletes még tökéletesebb lesz. –válaszolt a festő.
-Tehát nincs olyan hiba, amely foltot ejtene a legtökéletesebb mű anyagán?
-Lehet hogy van. De az én tökéletes valóságomban nem találtam ilyet. Soha nem lett az enyém, és mégis tudom: ha enyém lett volna, sem találtam volna benne meg a hibát. A tökéletessel csak egyszer találkozol. És vagy megragadod, vagy elkótyavetyéled. Harcolj érte ha megtalálod. Ne hagyd hogy a kezeid közül kicsusszanjon.
A lány elgondolkozott, és kezét végighúzta meztelen bőrén – kissé fázott.
-Tudod mitől félek a legjobban? –kérdezte a festő.
-?
-Hogy az álmaim megvalósulnak…mert akkor tényleg halott leszek. Mint tökéletesen reprodukált perverzió, olyan az életem. –mondta, és egy ronggyal megtörölte az ecsetet. –Bizonytalan vagyok. Az ábrázolás terén, az Élet és a Halál terén – egyáltalán minden téren, amit a jövő elém rak, mint egy lefordított kártyalapot. Nem tudok lefesteni egy remetét, mert nem biztos, hogy helyes színeket használnék. Nem merek leírni egy mondatot, ha egyetlen szó leírása is elbizonytalanít. Helyes mindaz amit teszek? A Halált lefesteni nem lehet, hiszen az élők nem tudják, milyen a Halál valójában. Amit nem érzel át, azt nem lehet megfesteni, mert minden csak merő képzelgés marad. De persze tévedhetek is. –sóhajtott fel a végén, és megpróbált a munkára koncentrálni.
-Nem, most nem megy. –mondta némi töprengés után, és lerakta az ecsetet. –Akarsz pihenni egy kicsit? Addig vedd fel a köntöst, meg ne fázz! –mosolyodott el kissé atyáskodva, és miközben rágyújtott egy cigarettára kinézett az ablakon át a kertbe. Kinn hó takart mindent: a fák ágai majd megrogytak a súly alatt.
-Ez a kert –mondta –ez volt az egyik nagy álmom. Persze nemcsak ezt értem el. Vannak bűneim, amik talán megbocsájthatatlanok. Fiatal koromban egy lánnyal szeretkeztem a temetőben, az egyik síron. És élveztem, mert régi vágyam volt. De az talán nem én voltam, hanem egy nemi vágyakkal telítődött, végletekig őrült ember. Mostanra letettem hiábavaló álomkeresésemről, és a valóságban élve csak üres vágyaim festem vászonra. Az álomvilág leplezetlen burkával csap be mindenkit: a valódi bűnöket megbocsátja, de a nemlétezőket megbosszulja. No, de ne az én fecsegésemmel foglalkozzunk –sóhajtott fel, miközben a tűzre rakott –úgy érzem, túlzásokba esem. A munka vár, az idő pedig nem mindig kedvez. Ne haragudj, nem tudom miért épülnek belém ezek a gondolatok. Minden gondolatom kegyetlen érzékiséggel és egy óramű pontosságával ugyanarra a pontra tér vissza. Tudod mi az egyetlen rossz a felnőtté válásban? Az, hogy felébredve egy gyönyörű álomból, magad mögött hagyod az élet legszebb részét, azt, amit gyermekkornak hívnak. –mondta és kis szünet után hozzátette: -De tényleg a munkára koncentráljunk.
-Én szívesen hallgatom a filozófiádat –mondta a lány.
-Filozófia? –kérdezte a festő cinikusan –Nem hiszem hogy az. Néha úgy érzem, csak áradnak belőlem a gondolatok, mondatok tengereként, de valójában ezeknek a gondolatoknak semmi értelme. Vetkőzz le kérlek. –mondta, és kezébe vette az ecsetet. A lány levette a köntöst és széttárta combjait:
-Felizgatlak? –kérdezte.
-Természetesen. –mosolyodott el a festő. –De az igazi szépséget én nem kívülről keresem, hanem belülről. Valaha megtaláltam, és boldogan forrtam vele össze. Most már azonban semmit sem nyújt az élvezet. Egy szeretkezés vagy egy önkielégítés túl kell hogy lépjen a puszta nemi vágyakon, hiszen szerintem érezni kell azt, hogy abban a pillanatban, amikor összefonódsz a Világegyetem egy csodájával, apró pontként magát a megelevenedett Kozmoszt tartod a kezeid között, és nem egy hús-vér testet csak. A test igazi szépségét hallani és érezni kell – persze a látvány sem mellékes. De az igazi értékek belül rejtőznek.
-És a festészet sem okoz már…
-…gyönyört? –fejezte be a kérdést a festő a lány helyett. –De. Hiszen csak ott tudom igazán kiélni magam, hiszen csak ott tudom az el nem múló varázst valamiféle köntösbe öltöztetni – persze ez csak fogalom, mert a képek, a szavak, a hangok sohasem lesznek elegek ezek valódi kifejezésére. Emlékszem, úgy huszonhét évesen lehettem, és míg én egy piszkozattal foglalkoztam, egy lány felvágta az ereit. Aljasnak éreztem magam, mikor mentőt hívtam…de már csak halványan emlékszem. De erről az évről van éles emlékképem is – tavasz lehetett, és én egy közeli erdőben bóklászva, az alkonyati fényben egy oszlófélnek indult gyermekholttestet találtam. A levegőben ott terjengett a rothadás szaga, ettől megijedtem, és eszembe jutott az, mikor nagyapámat megtaláltam: az üres, lelketlen test sivársága, és a félelem a szememben, persze sohasem fogtam fel még így a halált, és nagyapámnál – amikor meghalt majdnem hétéves voltam – még fel sem foghattam. Még ma is beleborzongok a tudatba: a halál magánya életünk utolsó képkockája. Vajon milyen lehet az utolsó előtti pillanat?! Boldog vagyok? Valaha azt hittem, soha nem lehetek az. De mindent el lehet viselni, és bár vannak dolgok, amiket nagyon nehéz, sőt! –egyszerűen lehetetlennek tűnik, csak az elviselhetetlen fogalmát nem akarja az ember elviselni. Így vagyok ezzel én is.
2001. Február 26
2010. május 9., vasárnap
Nagual
Május tíz, nemsokára éjfél, miközben kopogok a klaviatúra erdejében, Death In June árad a hangfalakból szerteszét, azon belül is a "Kapitulation" című szám forog az 1999-es Operation Hummingbird lemezről. Viszket az új tetoválásom - ma egyhetes épp -, nyög a derekam, néha elpattanok egy hologram irányába és távoli képeket adok ki albérlet gyanánt az elmém vándorló neuronjainak. 211-es gyűrött, félig elnyomott csikkje a koszos hamutálban. Villanófények, elforgatott időkerekek, némi távlatkép: valljuk be függő vagyok. Spanyol nyelvleckék mától és kiderül meddig gondolom komolyan. Továbbrebbenés. Filmek (mostanában az olasz La Piovra - A Polip - sorozat első négy évadja), meg a felhalmozódott kritikák súlya ide is, oda is, meg a nyelvkönyv és A bor filozófiája Hamvas Bélától, otthon pedig Hitchcock életrajza más tollából...vár a zuhany, több tíz lyukból spriccelő hideg és meleg vízsugárral, meg az ágy és még valami álomféle lüktetés egy fáradt és kiégett nap után, ólomlassan. Valaki valamerre. Hazafelé? Két napja napsütötte táj, kivűlről önmagam látás, mondatfoszlányaim a zenehallgatás közben - akkor és itt. Bábel tornya néha szükségképp sorokat ad öntudatlanul is. Nagual.
2010. május 1., szombat
Párszavas 0.0
Idegsejtek tompa halmaza szalad a csakrák halmaza után. Kibogozhatatlan mondatok és a tétovaság szégyenlős bukdácsolása. Lámpa. Kezemben bot, előre-hátra hinta jelképe.
Erőltetett menet a sarki közértig, tíz deka párizsi, két zsömle, nejlonszatyorszag. Udvarias bolondok álarcain tapos a nép, valaki más nevében. A letaposott fű csakazértis visszahajol élete. Látvány a folyó partján, mégha holt is az előtag. Folytonosság a szuicid berkekben, kiadott lázmű a képzeletben és még megannyi más katasztrófális intuíció, amin nem tudunk eligazodni.
Erőltetett menet a sarki közértig, tíz deka párizsi, két zsömle, nejlonszatyorszag. Udvarias bolondok álarcain tapos a nép, valaki más nevében. A letaposott fű csakazértis visszahajol élete. Látvány a folyó partján, mégha holt is az előtag. Folytonosság a szuicid berkekben, kiadott lázmű a képzeletben és még megannyi más katasztrófális intuíció, amin nem tudunk eligazodni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
