Mások gondolatainak sugárzása.

I. Új hang, új közöny - nincs és mégis van,hacsak apránként, felszeletelve is. Programóceán, amiért az érdeklődők évekig kiabáltak, amikor kiáltani sem volt lehetőség nagyon, vagy nem szabadott kiabálni. Most meg már nem kell kiabálni, anélkül is szemmel-láthatóvá válik, mekkora ez a programóceán. Túlcsordul. De a programóceán, amiért a lusták folyamatosan kiáltanak, és amiben aztán olyan kevés a hal, az igazi, nagy, valószínű hal, hogy a termek közönybe fulladnak. Lassan majd az otthonából nézik a koncerteket ezek a világháló harcosok, akiknek már digitális a kábítószerük, és akiknek csak a szájuk nagy. Mizantrópia? Kétlem. Csak egyszerűbb, kényelmesebb nem kimozdulni. Vajon mikor (ha még nem) tartják meg az első internetes próbatermi koncertet? Fizetőssé tett szolgáltatás azoknak, akik élőzenére vágynak, csak épp mozdulni nem. Eladható - persze némi tőke árán. A koncerttermek nem feltétlenül a gazdasági válság miatt üresednek meg - inkább a közönség elkényelmesedése járul ehhez hozzá. Nagyon radikálisan minimalista belépőár mellett sem hajlandóak koncertre áldozni, miközben a végletekig a zenébe bújnak. Sztárolnak zenekarokat, de nem támogatnak.Zűrzavar. II. A gazdasági válság hatásaival szemben tehetetlen az emberiség nagy része. Természetesen nem azokra a bennszülött társadalmakra gondolok, akik a pénz fogalmát ugyan ismerhetik, de nem élnek vele - eddig is elvoltak a fizetőeszközök manipulálta társadalmi berendezkedés nélkül: megtermelik, kifogják, elejtik azt a szükséges mennyiséget, amire valóban szükségük van, de nem többet. A fejlettnek csúfolt "társadalmakban" persze másképp működnek a dolgok - az egyéniséget hirdetve a tömegtermelés hamis csapdájába csalják a fogyasztót. A végletekig fogyasztót. Talán ez a legnagyobb drog az egész világon: a pénz és az ego összefonódása, a birtoklás iránti szenvedély és ezáltal a magamutogatás. Mindenből még többet, miközben pazarlás folyik. Lassan újra nemzetközi háború nőhet fel az egész árnyékában. Az EU szerkezete előbb-utóbb szét fog esni. Az alapok már megrepedtek, a keletkezett réseket ugyan összekapcsozták és kívülről úgy tűnhet, szépen ki is javítják lassan, de ez kétséget kizáróan ámítás, illúzió mesterfokon. Az egyensúly nem jött létre, a helyzet csak romlik. Persze nem is jöhetett létre ilyen gazdasági különbségek mellett. A háború után - valószínűleg az amerikai tömörülés mintájára - az országokat egyesítő szerveződést tudok elképzelni, jelképes országhatárokkal (ez nem saját kútfőből fakad),de ez is magában hordozza majd a faji és vallási különbségek okozta feszültséget a nemzeti sokszínűségen belül, majd ugyanoda, a felesleges felhalmozáshoz lyukadunk ki, ahonnan már csak egy lépés lesz az új háború vagy romlás. Reprodukálja és generálja ezeket a forgásokat majd a társadalom maga. Kollektív egyetértés, még akkor is, ha nem értünk egyet vele, ha félrenézünk. De valaminek történnie kell, hiszen az állóvíz sem maradhat felkavaratlanul.

Textúra.

Megfigyelő típus vagyok. Ólomként gördül az Idő, félelmetes láncain az egoizmus függ. Kinyitom a szemem. Lemintázom a környezetem, a mémjeim falják az információkat, kielégítik önmagukon keresztül engem. Én elégítem ki önmagam. Címkék, ostoba firkálmányok, ostoba kreatúrákon. Lecsorog az eső a falak erezetén. Semmi sem változik, csak a tudat lesz élesebb. Jelek...jelek..jelek...jelek...input-output. Pupilláimon a tudat új filmet vetít. Nem látok - látó vagyok egy vak emberóceánon.

A lány fehér, akár a homok.

A lány fehér, akár a homok. Az estébe nem simul bele, elkülönül, de otthagyja ráncait a remegő éjszakában. Csendes, nem sokat beszél. Egyszerre van közel és távol, mióta ismerem - ha ismerem -, mosolyog. Mozdulatai, arca, szavainak hangsúlya szemében is él. Ugyanúgy izzik. Tanul önmagából és ez tiszteletre méltó. Elnagyolt kép mindez, vagy olybá tűnhet, fekete fehér árnyi épp csak mesélnek valamit. Az Idő pedig...találkozásaink ritkák, olykor csak egy köszönésre, mosolyra futja és néhány szóra. Ettől emberi ez az egész: nincsenek csapdák, apró dolgokban nyilvánul meg, de azok maximális töltettel rendelkeznek, tiszták és meg tudnak újulni. Semmi más. Az élet metszéspontjaiban. Hálás vagyok - a lány fehér, akár a homok.

Visszamosva.

Ez a juss most a legnagyobb és legelérhetőbb számomra, ezekben a percekben. A Kisalföld egyik pontján ülök, alattam és körülöttem szürkére szikkadt fekete göröngyök, gyönyörű rendezetlenségben, körülvesz a szántóföld minden illata és színe, hátam mögött a kukoricás hajlong az úton túl, előttem messzire, a szántóföldek végén kis fasor, ami mögött elrejtőzik a Győrszentiváni út.
A fülembe a The Velvet Underground "Heroin"-ja liheg, az előbb még Márait olvastam. Mindez egy egységbe tömörül - Márai cikkének a témája, a zene és az álmos hétfő délelőtt hangulata visszamossa a gyermekkorom képeit a dzsungelekről, napsütötte szigetekből, ahol kalandok történnek - számomra akkor még nem (és talán később meg sem) ismert színészekkel azonosított, kockányi valóság - emberekkel, a jó győz, a gonosz eltávozik. Nem tudtam mi a halá, színpadkép volt csupán mindaz, ahol a rossz eltűnik a süllyesztőben, és egy másik filmben, más szerepben megérkezik ismét. Szinte éreztem (talán most is érzem, ha egy pillanatra is) ezeken a pergő filmkockákon a sós víz illatát, láttam arab tevekaravánokat, tengeri csatákat, a trópusi őserdőtől a szaharai sivatagig mindent - életem előszobájában. Kincsvadászokat, iszákos kapitányokat, lázadó törzseket, kapzsi, gonosz embereket, és drámákat. Fel sem fogtam, csak elképzeltem, és talán átéreztem.
Visszatérek a kalandokból, a Vörös kalóz vagy a Nagy indiánkönyv lapjairól, felteszem valaki más polcára, véletlenszerűen, az illatukat és az ízüket a számban forgatom és mélyen beszívom, és megnézem, mi az, amit elkoptathatok a magam életéből.