Visszamosva.

Ez a juss most a legnagyobb és legelérhetőbb számomra, ezekben a percekben. A Kisalföld egyik pontján ülök, alattam és körülöttem szürkére szikkadt fekete göröngyök, gyönyörű rendezetlenségben, körülvesz a szántóföld minden illata és színe, hátam mögött a kukoricás hajlong az úton túl, előttem messzire, a szántóföldek végén kis fasor, ami mögött elrejtőzik a Győrszentiváni út.
A fülembe a The Velvet Underground "Heroin"-ja liheg, az előbb még Márait olvastam. Mindez egy egységbe tömörül - Márai cikkének a témája, a zene és az álmos hétfő délelőtt hangulata visszamossa a gyermekkorom képeit a dzsungelekről, napsütötte szigetekből, ahol kalandok történnek - számomra akkor még nem (és talán később meg sem) ismert színészekkel azonosított, kockányi valóság - emberekkel, a jó győz, a gonosz eltávozik. Nem tudtam mi a halá, színpadkép volt csupán mindaz, ahol a rossz eltűnik a süllyesztőben, és egy másik filmben, más szerepben megérkezik ismét. Szinte éreztem (talán most is érzem, ha egy pillanatra is) ezeken a pergő filmkockákon a sós víz illatát, láttam arab tevekaravánokat, tengeri csatákat, a trópusi őserdőtől a szaharai sivatagig mindent - életem előszobájában. Kincsvadászokat, iszákos kapitányokat, lázadó törzseket, kapzsi, gonosz embereket, és drámákat. Fel sem fogtam, csak elképzeltem, és talán átéreztem.
Visszatérek a kalandokból, a Vörös kalóz vagy a Nagy indiánkönyv lapjairól, felteszem valaki más polcára, véletlenszerűen, az illatukat és az ízüket a számban forgatom és mélyen beszívom, és megnézem, mi az, amit elkoptathatok a magam életéből.