Utazás jegy nélkül.

A világot járom. Persze korántsem a valóságban, csak képzeletben, hiszen számomra Mexikó vagy Kuba, vagy az éppenséggel közelebb lévő Spanyolország is távoli hely a realitások talaján, holott életemben ezt a három országot céloznám meg a legszívesebben. Nem, nem tart vissza senki sem, hacsak magamat külső akadályként nem tekintem (vagy belső akadályként, de ez már más kérdés).
A művészetek szeretetét talán gyermekkori traumáim (apai nagyapám és nagyanyám, majd édesapám korai elvesztése), az epilepsziás betegségem szintén korai léte (13 évesen lettem először rosszul) határozta meg - otthon maradtam legtöbbször inkább, és a könyvek és a televízió határozta meg a feloldódást ezekben a hónapokban, években, de azután, később inkább már mentem mindenfelé, stoppal, vonattal, busszal, mindegy volt merre, de ízlelni akartam a szabadságot. Vagy legalábbis, amit annak véltem. Általános iskolás tanulmányaim során csak az alapokat mutatták meg, semmi mást, önértékelésem a fenti okok miatt csírájában betokosodott és csak 14 évvel később, 27 évesen nyílt meg az értelmem valami másra, és azóta már kel kifelé ez a bizonyos csíra. Így, talán nem véletlenül a zene (és a zenélés) és az irodalom felé kezdtem tekintgetni - a képzőművészetekhez kontár vagyok, bár néhány remekbe szabott monumentumot azért készítettem. Egyedül a fotózás maradt meg ezek közül a mai napig, igaz ott is kontár vagyok, inkább nevezném magam photo shop fotósnak, mint fotósnak. Néhány remekül elkapott pillanaton kívül se előre, se hátra az objektum előtt.
Azután persze akadtak művészbarátaim: festők, költők, fotósok, grafikusok, néhány amatőr filmes és persze rengeteg zenész és a zenéhez közel álló ember. Velük beszélgettünk a magunk módján ízlelt művészetről, aminek (ha amatőr vagy félprofi módon) de mi is részesei voltunk, ha a kortárs szellemet idézem meg. Velük tárgyaltunk érzésekről, színekről, hangulatokról, velük voltak közös elképzeléseink, vágyaink, amelyek egy részéből azután, amíg szét nem széledt a társaság időről-időre, meg is valósult valami foszlány a ködön keresztül. Dilettánsok voltunk? - nem kérdés, hogy nagy részünk igen, de őszintén és szeretetből csináltunk mindezt. Igaz ez kevés ahhoz, hogy formáljuk a világot, de magunkban mégis formáltuk. Nekünk a művészet nem feltétlenül szétolvasott tankönyvekből, ezerszer látott képekből és azok tanulmányozásából állt, és nem is a művészetek tanulásából, hanem a szerteágazó tudásszomjunkból és képlékeny elképzeléseinkből. Egymástól tanultunk és magunktól, és megint csak ugyanazok a hatások értek minket lépten-nyomon. Élveztük hogy fejest ugorhattunk a mélyvízbe és úszni sem kellett tudni, egymás lakásán osztottuk meg egymással alkotásainkat eleinte, házibulik keretén belül, azután ez tovább fejlődött, amikor klubtermekben adtak teret amatőr szárnypróbálgatásainknak - kiállítások, felolvasások, vetítések és néha zene keretein belül.
Így hát a művészet, a belső, ki nem adott művészet lett néhányunk utazása a világban. Képeket bámultunk csillagködökről vagy sivatagokról, és oda tudtuk magunkat egy pillanat alatt teremteni. Idő? Tér? Mi az? - semmivé foszlott kezünkben. Utaztunk és utazunk most is, jegy nélkül.

S. és a Hold.

Katalizált nemzedék vagyunk, kép és információhalmazba áztatjuk az elménket, önként odaszegezve magunkat az internet keresztfájához, közben csordogál az Idő, amiről azt hittük: megállt mellettünk. -Kilencig sütött a nap - mondta,miután beszállt. -Akkor is egymás ablakait nézzük - válaszolt fáradtan. Meteoritemberek sétálnak a kikötőkben, karjukon elnyűhetetlen párduc gekkójuk mélázik a vasárnapi hírek felett. Viharhalmaz. -Korán fekszem. Már hajnalban fel akarok kelni. - mondta. -Apa hideg tekintettel nézi Anyát. - szólal meg hátulról egy fiatal hang. Végigcsorog az eső a piac elhanyagolt zugain. Rozsdabarna kezét ráteszi az ősz a tájra. Egy távolsági busz kürtje hasít a nappaliba. Gyertyák állnak vigyázzban a temetőkben. Befordul a sarkon, ballonkabátján átszűrődik a tegnap este, kezeit zsebre dugja. Szája sarkában cigaretta fityeg. Tovatűnik, mintha soha itt sem lett volna, csak a kabát surranása és a lépések sebessége vésődik fel valamiféle különleges rendszerbe, amit ha nézhetőre lassítanánk, akkor nagy sebességgel mozgó embereket láthatnánk. -Indulhatunk. - mondta. -Ne nézz oda! - szólt hátra Apa. -Mindjárt szinkronizál. Valahol a történetek felénél kiradírozták a könyveket, nehéz lesz felkutatni a megmaradt példányokat és újranyomtatni az életet, értelmestül, gyökerestül - mert újragondolni a végét egyszerűbb egy történetnek, mint felkutatni az eredetét. Van ez így. Egyszerűen csak felébredünk. A kezünkben még ott a gyújtáskulcs, üzemanyag is akad még, csak nem tudjuk honnan indultunk, azt pedig végképp töröltük a merevlemezről, hogy hová is.

Mások gondolatainak sugárzása.

I. Új hang, új közöny - nincs és mégis van,hacsak apránként, felszeletelve is. Programóceán, amiért az érdeklődők évekig kiabáltak, amikor kiáltani sem volt lehetőség nagyon, vagy nem szabadott kiabálni. Most meg már nem kell kiabálni, anélkül is szemmel-láthatóvá válik, mekkora ez a programóceán. Túlcsordul. De a programóceán, amiért a lusták folyamatosan kiáltanak, és amiben aztán olyan kevés a hal, az igazi, nagy, valószínű hal, hogy a termek közönybe fulladnak. Lassan majd az otthonából nézik a koncerteket ezek a világháló harcosok, akiknek már digitális a kábítószerük, és akiknek csak a szájuk nagy. Mizantrópia? Kétlem. Csak egyszerűbb, kényelmesebb nem kimozdulni. Vajon mikor (ha még nem) tartják meg az első internetes próbatermi koncertet? Fizetőssé tett szolgáltatás azoknak, akik élőzenére vágynak, csak épp mozdulni nem. Eladható - persze némi tőke árán. A koncerttermek nem feltétlenül a gazdasági válság miatt üresednek meg - inkább a közönség elkényelmesedése járul ehhez hozzá. Nagyon radikálisan minimalista belépőár mellett sem hajlandóak koncertre áldozni, miközben a végletekig a zenébe bújnak. Sztárolnak zenekarokat, de nem támogatnak.Zűrzavar. II. A gazdasági válság hatásaival szemben tehetetlen az emberiség nagy része. Természetesen nem azokra a bennszülött társadalmakra gondolok, akik a pénz fogalmát ugyan ismerhetik, de nem élnek vele - eddig is elvoltak a fizetőeszközök manipulálta társadalmi berendezkedés nélkül: megtermelik, kifogják, elejtik azt a szükséges mennyiséget, amire valóban szükségük van, de nem többet. A fejlettnek csúfolt "társadalmakban" persze másképp működnek a dolgok - az egyéniséget hirdetve a tömegtermelés hamis csapdájába csalják a fogyasztót. A végletekig fogyasztót. Talán ez a legnagyobb drog az egész világon: a pénz és az ego összefonódása, a birtoklás iránti szenvedély és ezáltal a magamutogatás. Mindenből még többet, miközben pazarlás folyik. Lassan újra nemzetközi háború nőhet fel az egész árnyékában. Az EU szerkezete előbb-utóbb szét fog esni. Az alapok már megrepedtek, a keletkezett réseket ugyan összekapcsozták és kívülről úgy tűnhet, szépen ki is javítják lassan, de ez kétséget kizáróan ámítás, illúzió mesterfokon. Az egyensúly nem jött létre, a helyzet csak romlik. Persze nem is jöhetett létre ilyen gazdasági különbségek mellett. A háború után - valószínűleg az amerikai tömörülés mintájára - az országokat egyesítő szerveződést tudok elképzelni, jelképes országhatárokkal (ez nem saját kútfőből fakad),de ez is magában hordozza majd a faji és vallási különbségek okozta feszültséget a nemzeti sokszínűségen belül, majd ugyanoda, a felesleges felhalmozáshoz lyukadunk ki, ahonnan már csak egy lépés lesz az új háború vagy romlás. Reprodukálja és generálja ezeket a forgásokat majd a társadalom maga. Kollektív egyetértés, még akkor is, ha nem értünk egyet vele, ha félrenézünk. De valaminek történnie kell, hiszen az állóvíz sem maradhat felkavaratlanul.

Textúra.

Megfigyelő típus vagyok. Ólomként gördül az Idő, félelmetes láncain az egoizmus függ. Kinyitom a szemem. Lemintázom a környezetem, a mémjeim falják az információkat, kielégítik önmagukon keresztül engem. Én elégítem ki önmagam. Címkék, ostoba firkálmányok, ostoba kreatúrákon. Lecsorog az eső a falak erezetén. Semmi sem változik, csak a tudat lesz élesebb. Jelek...jelek..jelek...jelek...input-output. Pupilláimon a tudat új filmet vetít. Nem látok - látó vagyok egy vak emberóceánon.

A lány fehér, akár a homok.

A lány fehér, akár a homok. Az estébe nem simul bele, elkülönül, de otthagyja ráncait a remegő éjszakában. Csendes, nem sokat beszél. Egyszerre van közel és távol, mióta ismerem - ha ismerem -, mosolyog. Mozdulatai, arca, szavainak hangsúlya szemében is él. Ugyanúgy izzik. Tanul önmagából és ez tiszteletre méltó. Elnagyolt kép mindez, vagy olybá tűnhet, fekete fehér árnyi épp csak mesélnek valamit. Az Idő pedig...találkozásaink ritkák, olykor csak egy köszönésre, mosolyra futja és néhány szóra. Ettől emberi ez az egész: nincsenek csapdák, apró dolgokban nyilvánul meg, de azok maximális töltettel rendelkeznek, tiszták és meg tudnak újulni. Semmi más. Az élet metszéspontjaiban. Hálás vagyok - a lány fehér, akár a homok.

Visszamosva.

Ez a juss most a legnagyobb és legelérhetőbb számomra, ezekben a percekben. A Kisalföld egyik pontján ülök, alattam és körülöttem szürkére szikkadt fekete göröngyök, gyönyörű rendezetlenségben, körülvesz a szántóföld minden illata és színe, hátam mögött a kukoricás hajlong az úton túl, előttem messzire, a szántóföldek végén kis fasor, ami mögött elrejtőzik a Győrszentiváni út.
A fülembe a The Velvet Underground "Heroin"-ja liheg, az előbb még Márait olvastam. Mindez egy egységbe tömörül - Márai cikkének a témája, a zene és az álmos hétfő délelőtt hangulata visszamossa a gyermekkorom képeit a dzsungelekről, napsütötte szigetekből, ahol kalandok történnek - számomra akkor még nem (és talán később meg sem) ismert színészekkel azonosított, kockányi valóság - emberekkel, a jó győz, a gonosz eltávozik. Nem tudtam mi a halá, színpadkép volt csupán mindaz, ahol a rossz eltűnik a süllyesztőben, és egy másik filmben, más szerepben megérkezik ismét. Szinte éreztem (talán most is érzem, ha egy pillanatra is) ezeken a pergő filmkockákon a sós víz illatát, láttam arab tevekaravánokat, tengeri csatákat, a trópusi őserdőtől a szaharai sivatagig mindent - életem előszobájában. Kincsvadászokat, iszákos kapitányokat, lázadó törzseket, kapzsi, gonosz embereket, és drámákat. Fel sem fogtam, csak elképzeltem, és talán átéreztem.
Visszatérek a kalandokból, a Vörös kalóz vagy a Nagy indiánkönyv lapjairól, felteszem valaki más polcára, véletlenszerűen, az illatukat és az ízüket a számban forgatom és mélyen beszívom, és megnézem, mi az, amit elkoptathatok a magam életéből.

Kobaltkék kacskaringó.

(Nouvelle Vague - Such A Shame [Talk Talk cover])

Vasoszlopokon kel fel a Nap, zárt szerkezete az Idő fogaskerekének egy pillanata, amit aztán egy nap derékba törnek.

- A színekről kellene írnod. [Melyik az a pokol, amelyik két, ilyen kincset ígér?]

Felhők függtek az égen, szürkésfekete, csipkézett szélű, teli hasú felhők. A szél porfelhőket táncoltat végig a talajon. Üvegkeretekben fatáblák nyílnak az utcákra, amelyek sohasem épülnek meg.

- Amerikai városok képét nézed a tévében és sóhajtozol. (Such A Shame]

Valahogy tisztább lett az ég, világosabb és kivehetőbb lett minden - egy pillanatnyi ölelés ennyit jelent. "Take a little deeper" - távolság, miközben szemek mélységére vágysz. Hajnalban, Szentivánéj hajnalán táncot járnak az ittfelejtett padok a homokban. Besűrűsödnek a fák árnyai a lábaink alatt, a megszabdalt járdák képein kopogtak a talpak.

-Mit mosolyogsz? – kérdezte. [Nem mondta el, hogy ez nem az a válasz]

Fényérzékenység. Mint egy kamera, úgy isszák szemeim a formákat és a színeket. Az írói vénába mártott vörösbor ópiumos leheletén kiszárad a klaviatúra.

-Az élet nemcsak fekete és fehér, és nemcsak színekből áll. Mindenkinek magában kell felfedeznie az apró érintéseit. [Helyetted senki nem élhet.]

Vizsgálódások, ahogy a Nap egyre jobban megmutatja magát. Kérdések ösztökélte válaszok. Realizmus vs. idealizmus – ellentétek összekapcsolódása: mint két puzzle darab, ami összeillik, de nem biztos, hogy egy kirakósba tartozik mindkettő. Megszökni egy pillanat alatt – „Az állóvizet felkavarni tilos!”

-Az én egy tükörkép. Kell e neki a kiterjesztés? [Te, azaz összességében Mi.]

Hideg magatartás alatt izzó vágyakozás: a keresés utáni vágyakozás, a „játék” utáni vágyakozás, a vágyakozás utáni vágyakozás… Életközben találkozások – nincs értelme az értelemnek, nincs helye a szívzörejnek.

-Rajzold fel a képletet a táblára! [A kréta a levegőben megáll.]

Ha egészen hű akarok lenni magamhoz, akkor elmondhatom: már rég elárultam és be is betonoztam magam: egyszerre vagyok ügyész, vádlott, bíró és ítéletvégrehajtó. Tetszetős, egyszemélyes darab, mondjuk: monodráma. Végül fanyar kritikát fogalmazok meg a saját újságomban, a honorániumot csendesen a zsebembe csúsztatom.

-A gondolatok itt megszakadnak. [Rámutat a helyre]

Szívben nincs hiány – mondja az eladó, néhány féltve őrzött példányt meg is mutat, amolyan különlegesség gyanánt. Az egyik túl vörös, a másik túl sok törődést igényel, a harmadik meg olyan…snassz. Végül nem veszek mást, mint egy marék homokot, és azt is szélnek eresztem.

-A sakkban vannak olyan partik, ahol végig vesztésre kell játszani, hogy a végén beadhasd a mattot. [Idézet.]

VÉGE [?]

Utóhang:
Kiülök a kapuhoz – itt ültem nagyapámmal, harmincegynéhány éve, ugyanígy virágzott a meggyfa, csak akkor egyszerűbbnek tűnt a világ játékos tisztasága, és tisztábbnak az őszintén kimondható szavak. Márai írta egy korai cikkében, Berlinben eltöltött éveivel kapcsolatban: „Senki nem szeretett, és senkit nem szerettem.” Ezt érzem [?] évek óta én is, mióta elszakadtam az otthontól.


[Elkényelmesedett társadalomban élünk. A vagyon, a társadalmi pozíció ma felette áll mindennek. Az emberi kapcsolatok tisztaságára kevesen kíváncsiak és még kevesebben tudják (vagy látják értelmét) kifejezni.]

Elalszom, mint a rög a földön.

Elalszom, mint rög a földön. Körülölel a hűs éjszaka, ridegen ragyogó csillagaival és a forró, kietlen sivatagi katlan. Karavánok, szél és néha esőcseppek vándorolnak a pusztaságon. Hallom szertartásaik ütemét. Hallom a müezzin énekét, ahogy belekiáhttp://www.blogger.com/img/blank.giflt a pusztába, hallom a föld és az ég morajlását, ahogy válaszol. Kövek, felforrósodott kövek. Vízpárolgás. Szomjhalál. Másnak épp csak megmenekülés. Elalszom mint rög a földön, mint keselyű a koncon. Bordák tánca. Dobok éneke. Félelem, láz, délibáb. Lovasok csapnak át a dűnék között. Fegyverek szava. Életek utolsó pillanata. Vörös vér, ami gyorsan elillan. Elalszom, mint rög a földön, mint keselyű a koncon, mint ima a légben. hajóm nem köt ki, csak bolyong. A homok áramlása. Szemeid parázsa. Aludj.

(Hangjáték Christian Wolz - Bá - Ch' ain című dalához)

Töredékek a sínek felett

1.
Az első cigarettámat kilenc éves koromban gyújtottam meg – most, hogy a vonaton ülök, nem is tudom hogyan jutott ez az eszembe – de látom azt az akkor még rendezett, tiszta szobát, ahol az apámtól elcsent három szál Románc egyikének a végéhez gyufalángot tartottam, gyermekien felnőttes mozdulattal. Persze, akkor még azt sem tudtam mit kell csinálnom vele rendesen, csak az ellesett mozdulatait utánoztam apámnak, ahogyan évekkel később (akkor már apám nem volt velünk) a tőle örökölt borotvával imitáltam a mozdulatait a felnőttségre éhes tükörképem szemei előtt. Emlékembe idéződik a frissen dióbarnára festett és csónaklakktól ragacsos hajópadló illata és színe, míg odakint, az utcán a meggyfák virágba borultak.

2.
Egy falevél lestoppol egy cipőtalpat és utazik néhány tíz- vagy százméternyit, kényelmesen a talp barázdáiba dőlve nézelődik, átrepül tócsák felett, zebrák csíkjain, majd átszállást várva a park kavicsos ösvényén megül. Márai „Aranyidők” kötete és a februári Győri éjszaka képei juttatták eszembe ezt a pár sort, míg másokat már rég elfeledtem. Az ember az Élet legocsmányabb férge. Az írástudók ártatlannak vallják magukat és napokat égetnek a legyilkolt fákba.

3.
Megváltott a vonatjegy. Nagy igazságok lapulnak az életben, gondolom végig a mondatot, miközben felhörpintem a papírpohárból a kávém, kevés tejjel és cukorral. Elnyomom a cigarettám és visszasétálok a pályaudvarra. Szeretem elnézni az embereket – a sorsszínű karaktereket -, akik különböző célokkal, különböző értékrenddel sietnek valahová vagy érkeznek meg valahonnan. Rápillantok a zsebórámra, összevetem a váró falán függő, nagy, nehéz, régi órával – pontos. Valaha a kalauzokhoz lehetett igazítania magát az ember lépteinek – nem volt megbízhatóbb náluk, azt hiszem, ha az időmérést tekintjük -, talán ők azok, akikről így szól a mondás: órát lehet hozzá igazítani. Ma persze már korántsem működik ez így. Kártyapartira készülök – soha nem gondolt passzió ez; pénzben kártyázni, mint a kissé megfakult irodalmi regények lapjain feltűnő úri szalonokban vagy félhomályos,szivarfüsttől elnehezült kis szobákban. Oda tartok most vonattal, két megálló Győrtől Rábapatonáig. Megtapogatom a jegyem, és mielőtt felszállok, megszámolom a mozdony mögé terelt kocsikat – hét van a német Ruhrbahn zöld-sárga színű másodosztályú kocsijaiból. Mosolyt csal az arcomra a számjegy. Kinyitom az egyik kocsiajtót, fellépek a lépcsőn, az ajtó nagyot csapódva csukódik be mögöttem, majd jobbra belépve leülök az első ülésre. Magam mellé teszem a kézipoggyászom, a kabátom le sem veszem, hiszen mindössze negyed órányi az út. Odakint a kerekeket ellenőrzik, élesen cseng a kalapács ütése, a hangosbemondó szavaiba a peronon lévők hangja, és az érkező és induló kocsik zűrzavara vegyül.
------------------
Megjegyzés: három félbe maradt darab. A vége sohasem lett kész, elvitte a kalauz jegyellenőrzéskor, vagy az át és leszállás, vagy valami egészen más.

Másik járat.

Ismét itt a hó. Könnyed pelyhei elegánsan ereszkednek alá a lámpa fényének bűvkörében. Elszívok egy cigarettát, majd elindítom a filmet. Jean-Luc Godard 1966-os alkotásáról van szó, a francia-svéd koprodukcióban készült "Hímnem - Nőnem" filmdrámáról. Negyvenhat év telt el, ha jól számolom, és az elegáns zakóból rég kikopott holmi lett. Van akinek ennyi vagy épp ennyi sem az életből az a szelet, ami a rendelkezésére áll. Képkockákon keresztül sodródik a jelen és a múlt. Érintések láncolata. Újabb cigaretta a konyhában és mellé egy nyelet mézes fügepálinka - természetesen házi párlat.
Az egyéni megoldások egyéni látásmódok. Elsiklik egy peron a villamosok mellet. Védekezés a szituációk ellen más szituációkkal. A könyvek kiolvassák a lelkünket és elménkbe gondolatokat ültetnek. Mesélhetek erről elfogultság nélkül? - kevésbé hiszem ezt, ahogy más is kevésbé hiszi. Utazhatok mindenfelé a lapokon: a szavak között tájak tűnnek fel, a tájak pedig kalandokat rejtenek. Különlegesnek tűnő, személyre szabott kalandokat. Ilyen a szerelem is, személyre szabott kaland. Újságpapíron is elél, nincs szüksége vastag lexikonokra. Átnézek ezen az ólommal szennyezett lapon, feliszom az ólom redőit, egyéniségeinek apróságait, magamba szívom a nyomda illatát, amin még a szedő kezének kézjegye is láthatatlanul látható. Üveglap mögé rejtem.
Elgázolom saját magam. Ez van ideírva, nagy hévvel, nagy karcolattal, lendületes tintanyommal. Persze csak egy kép - kettészakadva és már tovább is nyomom a kioldógombot. Lefut egy lépcsőn a világegyetem, én még éppen idejében elkapom. A járdalapok könyörülete egy ismeretlen városban - kiragadott szó- és képjáték. Beállítom az időzítőt, a fényt megmérem - teljes a kompozíció. Ezt akarom a vászonra vinni, mintegy tolakodva, persze a történet nem teljes, csak összeállt a szabadban.
Fogom a szakaszjegyem és átülök egy másik járatra.

Holnaptól...

Ismét Győrben futok valami felé. Vonatozás és havas járdákon közlekedés után hallgatom belső ingereim - félbevágva. Valami nem stimmel. A tapéta leszaggatja a folyosó egy darabját, az Utópia megkergeti a rémálmomat. Majdnem elfelejtettem Győrben leszállni. Most meg magam kételyein száguldozok fel és alá. Visszaköszön a régi mélydepresszió egy töltete, félek, nem esik jól ez az egytálétel, az se, ami maradt belőle az énemben. Megvakulva kapirgálok a billentyűzeten, vad, fehér lovak ágaskodnak az égbolt rácsainak. Túlzásba viszem az érzelmeim elfojtását. A démonaimmal nekem kell megküzdenem, ez régi bölcsesség, nem saját kútból fakad - bár mindenkiből kifakad. Pont vagyok vagy csak egy vessző, írásjel, betűhalmaz, kényszerképzet hogy előre, nem hátra. Hallgatag hangfalak vesznek körül, mindegyik mögött jelek lapulnak, a jelekből érzések fakadnak, az érzésekből hangok, a hangokból képek, a képekből újabb érzések születnek és ez a körforgás zárkózott lemezekbe van égetve, szalagokra mágnesezve, bakelitek barázdáiba vésve. Csak olvadó hó félúton. Csak megmaradt keresztek a raktáron. Ezerszer elsütött poénok, sokat jár a szám. Félek az egyedülléttől. Nem ma írtam le utoljára - mégsem engedek senkit magamhoz közel. Egoizmus csap a felhők közé. Veszek egy nagy levegőt és belesétálok. A felhők közül kivonaglik egy hang. Azután befűzöm a filmet és elkezdem megvágni. Magától megy az egész, semmi gond, laza mozdulatok és összeáll. Én is. Összeállok magammal. Holnaptól...?!

Jön a verseny.

A hó hallgatás, a hallgatás hó. Illetve akár az is lehet. 1968-as magyar krimi képei - ekkor még készültek jó filmek, éltek kiváló színészek, nagyságok, akik karakterekbe sűrítették az életüket és nem is akárhogyan. Van, aki belevési a nevét az Időbe. Van aki épp egy trombita hangján mereng. Kint a fagy és az ismét borult ég, majd negyven centis hóval tarkított utcák, nehezebb közlekedés a megszokottnál, zárt ajtajú füstös kocsma billiárd asztallal és zenegéppel. Karakterek élnek ezekben a pillanatokban is, múlnak el dicsőség nélkül, ha azt hiszük, a dicsőség nem mulandó - pedig csak karnyújtásnyira van a foszlástól a hétköznapok mítosza. Elolvad, mint a hóba tapadt cipőnyom, és jó néhány évnek nevezett pillanat múlva sem a karakter szerzője, sem az előadója és sem a közönség nem létezik már ebben a formában - szimplán körforgásban van, időszakonként még feltűnik, majd elfeledik azok is az Időt mérni, akik utoljára kutatták jeleneteit. Mert ez az ember? Ez is - és, igazából ez nem az Emberről szól. Más karakterek most tűnnek fel - mindig a színpad mögött várnak, még készületlenül szerepükre, kijelölt démonaik és őrangyaluk között. Azután a kép vált. Hiszen ők még most válnak majd igazán fontossá, ahogy felfedezik saját arcukat. Így figyelnek ők.

Más valami válik fontossá, nem ez a folyékony közeg, nem ez az időtlennek tűnő állapot. Jön a verseny.

Théatrephone

Párbeszédek és kapcsolatok margójára vagyok kitéve.
Egy lemezről lesiklik a tű, a tévében krimi villódzik, eszembe jut Raymond Chandler. Cigaretta és cseresznyepálinka után finom hószállingózás. Már több mint egy hónapja itthon, és már több mint két hete arra várva, hogy végre mehessek dolgozni Győrbe vissza. Persze. Tollvonások egy színpadképhez. A füles a fejemen, de nem szól semmi, süket...A tájak emberré válnak, a térkép csak lépésekből áll, így a világ pusztán értelmezhető zűrzavarrá avanzsál a sakktáblán. Kinyitom a kocsiajtót (a zene is művészet - a hang és kép nélküli költészet és film, festmény és szobor, grafika és kollázs, mélység, magasság, csukott és nyitott, tiszta és zavaros szem), az üléseken szavak ülnek. Tüzet kérek, majd puhán becsukom az ajtót, és ellépek a szavaktól. Meg se köszönöm, és ők sem mondják: nincs mit. A tócsák gyűrött felszínén ott úszik az alázat, a sikátor felfelé tartó lépcsősora magába fordul a félhomályban. Utazok a hópihék kavalkádjában, és ritmust faragok a hangjukból. "Egy megégett cselló dől a falnak, lihegnek a fűszálak a nyomában" (idézet idézve). Ahogy fellépdelek a lépcsőfokokon, kétoldalt az elevenség velem mozog, és celluloid szalagokba öltözik a fény. Fekete-fehérré változik a pillanat, az őröm megkínál, ahogy felérek, majd ballonkabátjában, szemébe húzott kalappal elsiet. Még most is látom titokzatos mosolyát, kicsit emlékeztet a Berlin felett az ég angyalainak mosolyára. Minden pillanatban megmentem önmagam. Kísérteties hasonlóság és a sár megreked nyelvemen. Évek óta fogy az ember belőlem. Az alakok mögött igét hirdetnek a szabadságról, a zongora hangjai elmerengenek a riadt zajon. Öt sarok vagy hat sarok - mindegy mennyi múlik el, a korlátok most előzékenyek. Letépem a saját emlékezetem a nyirkos falakról, és a zsebembe csúsztatom, jó lesz még későbbre.

Beleevezek a félhomályba, az utcai lámpák integetnek. Karomra dől egy park, lassan fehér bokrai rezzenéstelenek. Egy hirdetőoszlop botladozik a síneken, majd inkább leül a széksor szélére. Mit akar látni a szem? Mit fürkész, mikor saját csarnokvizében mereng? Én most cserbenhagylak benneteket. Szobákon szaladok át, és belekapaszkodok pár kézbe, de csak rohanok, tárgyakat dugnak a zsebeimbe, összegyűrik a még nedves emlékeimet, egymásba tapadnak a napok, a gondolatok és az érzések, de én csak szaladok...

...muszáj nézni a reakcióimat.