Utazás jegy nélkül.

A világot járom. Persze korántsem a valóságban, csak képzeletben, hiszen számomra Mexikó vagy Kuba, vagy az éppenséggel közelebb lévő Spanyolország is távoli hely a realitások talaján, holott életemben ezt a három országot céloznám meg a legszívesebben. Nem, nem tart vissza senki sem, hacsak magamat külső akadályként nem tekintem (vagy belső akadályként, de ez már más kérdés).
A művészetek szeretetét talán gyermekkori traumáim (apai nagyapám és nagyanyám, majd édesapám korai elvesztése), az epilepsziás betegségem szintén korai léte (13 évesen lettem először rosszul) határozta meg - otthon maradtam legtöbbször inkább, és a könyvek és a televízió határozta meg a feloldódást ezekben a hónapokban, években, de azután, később inkább már mentem mindenfelé, stoppal, vonattal, busszal, mindegy volt merre, de ízlelni akartam a szabadságot. Vagy legalábbis, amit annak véltem. Általános iskolás tanulmányaim során csak az alapokat mutatták meg, semmi mást, önértékelésem a fenti okok miatt csírájában betokosodott és csak 14 évvel később, 27 évesen nyílt meg az értelmem valami másra, és azóta már kel kifelé ez a bizonyos csíra. Így, talán nem véletlenül a zene (és a zenélés) és az irodalom felé kezdtem tekintgetni - a képzőművészetekhez kontár vagyok, bár néhány remekbe szabott monumentumot azért készítettem. Egyedül a fotózás maradt meg ezek közül a mai napig, igaz ott is kontár vagyok, inkább nevezném magam photo shop fotósnak, mint fotósnak. Néhány remekül elkapott pillanaton kívül se előre, se hátra az objektum előtt.
Azután persze akadtak művészbarátaim: festők, költők, fotósok, grafikusok, néhány amatőr filmes és persze rengeteg zenész és a zenéhez közel álló ember. Velük beszélgettünk a magunk módján ízlelt művészetről, aminek (ha amatőr vagy félprofi módon) de mi is részesei voltunk, ha a kortárs szellemet idézem meg. Velük tárgyaltunk érzésekről, színekről, hangulatokról, velük voltak közös elképzeléseink, vágyaink, amelyek egy részéből azután, amíg szét nem széledt a társaság időről-időre, meg is valósult valami foszlány a ködön keresztül. Dilettánsok voltunk? - nem kérdés, hogy nagy részünk igen, de őszintén és szeretetből csináltunk mindezt. Igaz ez kevés ahhoz, hogy formáljuk a világot, de magunkban mégis formáltuk. Nekünk a művészet nem feltétlenül szétolvasott tankönyvekből, ezerszer látott képekből és azok tanulmányozásából állt, és nem is a művészetek tanulásából, hanem a szerteágazó tudásszomjunkból és képlékeny elképzeléseinkből. Egymástól tanultunk és magunktól, és megint csak ugyanazok a hatások értek minket lépten-nyomon. Élveztük hogy fejest ugorhattunk a mélyvízbe és úszni sem kellett tudni, egymás lakásán osztottuk meg egymással alkotásainkat eleinte, házibulik keretén belül, azután ez tovább fejlődött, amikor klubtermekben adtak teret amatőr szárnypróbálgatásainknak - kiállítások, felolvasások, vetítések és néha zene keretein belül.
Így hát a művészet, a belső, ki nem adott művészet lett néhányunk utazása a világban. Képeket bámultunk csillagködökről vagy sivatagokról, és oda tudtuk magunkat egy pillanat alatt teremteni. Idő? Tér? Mi az? - semmivé foszlott kezünkben. Utaztunk és utazunk most is, jegy nélkül.