Másik járat.

Ismét itt a hó. Könnyed pelyhei elegánsan ereszkednek alá a lámpa fényének bűvkörében. Elszívok egy cigarettát, majd elindítom a filmet. Jean-Luc Godard 1966-os alkotásáról van szó, a francia-svéd koprodukcióban készült "Hímnem - Nőnem" filmdrámáról. Negyvenhat év telt el, ha jól számolom, és az elegáns zakóból rég kikopott holmi lett. Van akinek ennyi vagy épp ennyi sem az életből az a szelet, ami a rendelkezésére áll. Képkockákon keresztül sodródik a jelen és a múlt. Érintések láncolata. Újabb cigaretta a konyhában és mellé egy nyelet mézes fügepálinka - természetesen házi párlat.
Az egyéni megoldások egyéni látásmódok. Elsiklik egy peron a villamosok mellet. Védekezés a szituációk ellen más szituációkkal. A könyvek kiolvassák a lelkünket és elménkbe gondolatokat ültetnek. Mesélhetek erről elfogultság nélkül? - kevésbé hiszem ezt, ahogy más is kevésbé hiszi. Utazhatok mindenfelé a lapokon: a szavak között tájak tűnnek fel, a tájak pedig kalandokat rejtenek. Különlegesnek tűnő, személyre szabott kalandokat. Ilyen a szerelem is, személyre szabott kaland. Újságpapíron is elél, nincs szüksége vastag lexikonokra. Átnézek ezen az ólommal szennyezett lapon, feliszom az ólom redőit, egyéniségeinek apróságait, magamba szívom a nyomda illatát, amin még a szedő kezének kézjegye is láthatatlanul látható. Üveglap mögé rejtem.
Elgázolom saját magam. Ez van ideírva, nagy hévvel, nagy karcolattal, lendületes tintanyommal. Persze csak egy kép - kettészakadva és már tovább is nyomom a kioldógombot. Lefut egy lépcsőn a világegyetem, én még éppen idejében elkapom. A járdalapok könyörülete egy ismeretlen városban - kiragadott szó- és képjáték. Beállítom az időzítőt, a fényt megmérem - teljes a kompozíció. Ezt akarom a vászonra vinni, mintegy tolakodva, persze a történet nem teljes, csak összeállt a szabadban.
Fogom a szakaszjegyem és átülök egy másik járatra.

Holnaptól...

Ismét Győrben futok valami felé. Vonatozás és havas járdákon közlekedés után hallgatom belső ingereim - félbevágva. Valami nem stimmel. A tapéta leszaggatja a folyosó egy darabját, az Utópia megkergeti a rémálmomat. Majdnem elfelejtettem Győrben leszállni. Most meg magam kételyein száguldozok fel és alá. Visszaköszön a régi mélydepresszió egy töltete, félek, nem esik jól ez az egytálétel, az se, ami maradt belőle az énemben. Megvakulva kapirgálok a billentyűzeten, vad, fehér lovak ágaskodnak az égbolt rácsainak. Túlzásba viszem az érzelmeim elfojtását. A démonaimmal nekem kell megküzdenem, ez régi bölcsesség, nem saját kútból fakad - bár mindenkiből kifakad. Pont vagyok vagy csak egy vessző, írásjel, betűhalmaz, kényszerképzet hogy előre, nem hátra. Hallgatag hangfalak vesznek körül, mindegyik mögött jelek lapulnak, a jelekből érzések fakadnak, az érzésekből hangok, a hangokból képek, a képekből újabb érzések születnek és ez a körforgás zárkózott lemezekbe van égetve, szalagokra mágnesezve, bakelitek barázdáiba vésve. Csak olvadó hó félúton. Csak megmaradt keresztek a raktáron. Ezerszer elsütött poénok, sokat jár a szám. Félek az egyedülléttől. Nem ma írtam le utoljára - mégsem engedek senkit magamhoz közel. Egoizmus csap a felhők közé. Veszek egy nagy levegőt és belesétálok. A felhők közül kivonaglik egy hang. Azután befűzöm a filmet és elkezdem megvágni. Magától megy az egész, semmi gond, laza mozdulatok és összeáll. Én is. Összeállok magammal. Holnaptól...?!

Jön a verseny.

A hó hallgatás, a hallgatás hó. Illetve akár az is lehet. 1968-as magyar krimi képei - ekkor még készültek jó filmek, éltek kiváló színészek, nagyságok, akik karakterekbe sűrítették az életüket és nem is akárhogyan. Van, aki belevési a nevét az Időbe. Van aki épp egy trombita hangján mereng. Kint a fagy és az ismét borult ég, majd negyven centis hóval tarkított utcák, nehezebb közlekedés a megszokottnál, zárt ajtajú füstös kocsma billiárd asztallal és zenegéppel. Karakterek élnek ezekben a pillanatokban is, múlnak el dicsőség nélkül, ha azt hiszük, a dicsőség nem mulandó - pedig csak karnyújtásnyira van a foszlástól a hétköznapok mítosza. Elolvad, mint a hóba tapadt cipőnyom, és jó néhány évnek nevezett pillanat múlva sem a karakter szerzője, sem az előadója és sem a közönség nem létezik már ebben a formában - szimplán körforgásban van, időszakonként még feltűnik, majd elfeledik azok is az Időt mérni, akik utoljára kutatták jeleneteit. Mert ez az ember? Ez is - és, igazából ez nem az Emberről szól. Más karakterek most tűnnek fel - mindig a színpad mögött várnak, még készületlenül szerepükre, kijelölt démonaik és őrangyaluk között. Azután a kép vált. Hiszen ők még most válnak majd igazán fontossá, ahogy felfedezik saját arcukat. Így figyelnek ők.

Más valami válik fontossá, nem ez a folyékony közeg, nem ez az időtlennek tűnő állapot. Jön a verseny.