Pontszerűség.

Egyszer használatos teafilterek között hasznosítom magam.
A mozik avítt székeibe beleégtek a vászon képei. Ismétlődés. Elkopott kényelem.
Odakint eltörpülnek a felhők, az Éden sarkain üres telkek.
Sötét karmazsin telefonfülke megrepedt bakelit ikonja.
Koponyám hajszálrepedésein sütkérezik gondolatom hangyája.
Korai lenne a sugárutakat bezárni. Sejt: oszlás!
Lüktet a verőér a metronóm fájában.
A fókusz ma este a lelkemre koncentrál, láthatod, mi zajlik, láthatod, mi érlelődik. Méreg, vagy magas hegyek változatlan visszakozása. Felfestem az ördögi kört a lábnyomaimba. Elrugaszkodás. Fogyó hold udvarában táncoló szentjánosbogár.
A Vénusz és a Hold ma reggel együtt áll – a Vénusz kicsiny pontszerű csillagnak látszik a Hold vékony sarlója fölött.
Elburjánzott patakmedrekből kiszűrődő érzések. Hajdanvolt nagyapám kabátjának illata.
„Good trip from us”.
Kavics, homok, por…óraszemek, percfémek, másodpercutak. Halk kattanások a bolygó lágyszárú növényein. Fércművek a tökéletesség takaróin.
Álcaruhás mosolyok. Mind az óceán körbefont hamvai.

Mondvacsinált alakulat gyakorlatozik a szívemben.

Passzió

Jöjjön egy újabb régi darab, még 2004-ből. 10 év telt el. A keserűség szavai voltak ezek.

"Mind hűtlenek vagyunk egymáshoz, még ha a szerelem álcájába is bújunk ebben a végtelen kergetőzésben, ahol csak a bőrünk mentjük valami olyan elől, amitől menekülni lehetetlen, és továbbmentjük magunkat a káprázatban, amit magunk körül megalkotunk.

  Saját édenünk rég leromboltuk, de felépíteni már senki sem tudja, még ha az akarat meg is van, mert hiányzik belőlünk, emberekből az, amit léleknek hívunk.

  Mennyire ostoba és igaz szavak néznek vissza ránk a tükörből nap, mint nap.

  Senki sem veszi észre, hogy mást kellene cselekedni, mert mindenki elvan a saját világával és hiú sápadtságban futkosunk korlátaink között, mint az állatok, akiken kísérletezünk valami elérhetőbb cél miatt.

  Mennyire fellengzősek és vakok vagyunk: saját magunkon ugyanígy kísérletezünk minden nap.

  Hazugnak mondjuk a világot és fájdalmasnak az életet, csak azt felejtjük el, hogy mi tettük magunknak azzá."

Húzd fel a vitorlát pajtásom

Porszem vagyok egy olyan világban, amelynek összes rezdüléseit már egyetlen emberi agy sem képes átlátni vagy befogadni. Egyedül vagyok, akkor is, ha tíz emberrel zárnak egy szobába. A fizikai magány eltörpül az igazi, belső, szellemi magány mellett. A betonon falevél, a számból lóg a cigaretta, szobabörtön, a rágógumi kikéredzkedik gyűrött héjából, jazz, jazz, jazz…nincs hová mennem. Nem lehet a lapokat újra leosztani, nem lehet időt utazni, nincs vissza a múltba, maximum csak képzeletben. Enyémek az atomok, a molekulák, amelyeken osztozni nem kívánok. Enyémek a neuronok, az elektromos kisülések a két agyféltekém között egy idegpályán, amelytől néha görcsbe rándul a test. 

Mocskos vagyok, és rettegek az elmúlástól. Attól hogy a hús lassan kihűl, megadja magát. Hogy beraknak egy gödörbe, ami egy darabig az enyém lesz, aztán megszűnik az is. Hogy végleg. Amit nem tudunk ésszel felfogni. Kezdet és vég – hozzátartozik az élethez, hozzátartozik a gyötrelemhez.
Megnyugszom, mintha egy szélfuvallat sodorna tovább minden gondolatot, kizökkentve a tudatot a sarkából. 

Megszédülök. Félek. Egy hónap alatt a második stabilitás elvesztés.  Mi lehet ez? – zakatol a kérdés.
Tovább menni akarás. Tehetetlen gondolatok úsznak a tengeren. Két part között vasúti és aszfaltút óceán. Autópályák szemetes parkolói, pályaudvarok leélt víziói. Két város távolsága. Mit adjak fel miért? Ablakod behúzott függönye a nyugalom.

Önbűvölet. Sok mindent elmotyogok magamban. Lejátszom a játszmáim, emberekkel, helyzetekkel, az Idővel. Tér? Talán sohasem volt, csak azt hittem.
Képzeletem játszótere.
Játszóterem képzelete.
Szeletek a remény gyűrött serclijéből.
Elengedett viharvert vászon.
Menj, húzd fel a vitorlát pajtásom.

A látnok eldobja tekercseit

Random kávé a városban, odakint esik az eső.
Vasárnapi csönd, finom kis kopogások, sötétre festett aszfaltcsíkok a lélegzés körmenetében.
Tócsák szemeinek tükrében nézek az égre.
Mellém szegődik egy fuvallat.
"Hazafelé".

Valaki egy lapra írja a nevem, elrobog egy busz, kötelezően unott emberek ülnek a hasában és kapaszkodnak valami távoli gondolatba.

Homokkő a zsebemben.
Finom halad előre a másodpercmutató, apró rezgései szinte észlelhetetlenek.

Színtelen éjszaka, álom nélküli képek.
Hová sodor az egyetlen?
A látnok eldobja tekercseit.