Az elmúlt öt év

Hát kezdjük. Öt éve, hogy csak átmenetileg lakom otthon, az időm nagy részét vidéken töltöttem. Ez alatt az öt év alatt (2006 óta) laktam Kunhegyesen, Tiszaroffon, Mohácson, Fadd-Domboriban, Szekszárdon majd végül itt, Szarvason. Vége az utazásoknak, a hasis és fű és még ki tudja mi mindennel átitatott rövidebb-hosszabb eszméletvesztéseknek, felfedezéseknek. Vége az átszállásoknak, várakozásoknak, indulásoknak és érkezéseknek - legalábbis egyenlőre. Barátok, nem barátok, szerelmek sora bújik a múltba. A szoba már csak három napig élvezhető. Képek a falról le, amit muszáj, viszünk haza, a többi marad...az emlékek képei itt bentragadtak.

A Holt-Körös partján ültem és szakadt a hó

Plágium a cím, de nem érdekel. Most egyszerűen ez illik a legjobban ide. Mosolygós, kellemesen fáradt nap, és a piszkosszürke felhők okádják a hópelyheket. Gyerekes hát, de az se érdekel: én mindig őszintén rácsodálkozom a hóesésre, az adott tél első havára pedig főképp. Meg hát itt az ideje is, hogy melegen öltözve összejárjam a friss havat, benne hagyjam egy pillanatnyi roham erejéig a lábnyomom, hogy azután a következő hadosztálynyi hó, máris kezdje maga alá temetni. Nincs megállás, csak szakadatlan és egyre erősödő hullámokban meginduló támadás. És a nagy fehérség köpenyt terít a vállamra, a szél pedig borzol...

Merevedés

Napközben a nyolcvanas évek itthoni képviselői, már ami az alternatív/új hullám zenéit illeti: így került sor A Cég, az URH, a Trabant hallgatására is. Néha a képernyőn felvillan J. szeme. Közben egy-két régi zene vagy épp film beszerzése, cserebere, egyebek. A listába pötyögöm a fotók számait napok óta: a monotónia virágzása. Finomított kvarcmozdulatok a bőrön. Nézzünk bele a gondolatokba: ábrándot kergető biomechanika kapcsolatai, áramkörök a csodálat szintézisében. Elküldeném a verseim, ha volna hova és ha volna miért. Pihenő egy tengerparton, a hold tányérán megcsillannak a valaha volt óceánok. Csillagok közül szemezgetek az egyetlennel - bármit is mondok, lefagyott a memóriám. Almacikkelyek és Képzelt Város. Soha nem volt atomkorszak. Az űr visszfénye a szememben, olvasmányok betűrengetege okádja magából a képeket. Vetítek önmagamnak. Telefonbeszélgetések, örömteli hangok. Másfajta beszélgetések senkivel. Voltam, maradok, elmentem. Kiteljesedés az örvény legalján, ahol a lényeg marad csupán. Tisztázatlan papírlapok keresnek menedéket fiókjaimban, alszanak, mint akik soha nem akarnak felkelni álmukból, mint akik soha nem akarnak kilépni saját világomból. Menedék az agyamnak, menedék az ágyamnak. Fogjatok: lezuhanok.

Mindegymindegy

Cigaretta a kettőtizenegyben, kávé a kettőszázkilencben, melegítve, tejjel, kevés cukorral, majd a kettőtízben bolyongás. Számítógép előtt a világ, fáradtság vagy szimpla letargia, nem tudom minek az érzete, és némi bizonytalanság a jövő félévet illetően. januártól munkát kell találnom, rendezni a közben felhalmozott adósságaimat, rendeznem magam sorait...tiszta katasztrófahelyzet, de valahogy kievickélek belőle. Bízom magamban. Egy állás a legfontosabb most, legyen az bármiféle munka is. Már öt éve hogy folyamatosan dolgoztam, ez most olyan bénító érzés: bénító, hogy bizonytalan a jövőm, bénító, hogy most döbbenek rá, mennyi mindent én magam toltam el, ami a jövőképemet illeti. És mennyi mindent eltoltam magamtól ezzel. Persze nemcsak magamtól, hanem a családomtól is. Most megint egy csapda - ugyanaz mint sokszor, a nemtörődömség és a hanyagság csapdája visszaüt, és az acél rugók nagyot csapnak. Nincs választás - munka kell, nem segély, dolgozni kell, nem tanfolyamra járni. És ezt itt, most csak magamnak köszönhetem...mint néhányszor a múltban. Aki nem tanul időben, így jár, aki nem ébred fel időben, átalussza a lehetőségeket. Tenni akarás helyett cél, amit beteljesítek. Mától.