Kobaltkék kacskaringó.

(Nouvelle Vague - Such A Shame [Talk Talk cover])

Vasoszlopokon kel fel a Nap, zárt szerkezete az Idő fogaskerekének egy pillanata, amit aztán egy nap derékba törnek.

- A színekről kellene írnod. [Melyik az a pokol, amelyik két, ilyen kincset ígér?]

Felhők függtek az égen, szürkésfekete, csipkézett szélű, teli hasú felhők. A szél porfelhőket táncoltat végig a talajon. Üvegkeretekben fatáblák nyílnak az utcákra, amelyek sohasem épülnek meg.

- Amerikai városok képét nézed a tévében és sóhajtozol. (Such A Shame]

Valahogy tisztább lett az ég, világosabb és kivehetőbb lett minden - egy pillanatnyi ölelés ennyit jelent. "Take a little deeper" - távolság, miközben szemek mélységére vágysz. Hajnalban, Szentivánéj hajnalán táncot járnak az ittfelejtett padok a homokban. Besűrűsödnek a fák árnyai a lábaink alatt, a megszabdalt járdák képein kopogtak a talpak.

-Mit mosolyogsz? – kérdezte. [Nem mondta el, hogy ez nem az a válasz]

Fényérzékenység. Mint egy kamera, úgy isszák szemeim a formákat és a színeket. Az írói vénába mártott vörösbor ópiumos leheletén kiszárad a klaviatúra.

-Az élet nemcsak fekete és fehér, és nemcsak színekből áll. Mindenkinek magában kell felfedeznie az apró érintéseit. [Helyetted senki nem élhet.]

Vizsgálódások, ahogy a Nap egyre jobban megmutatja magát. Kérdések ösztökélte válaszok. Realizmus vs. idealizmus – ellentétek összekapcsolódása: mint két puzzle darab, ami összeillik, de nem biztos, hogy egy kirakósba tartozik mindkettő. Megszökni egy pillanat alatt – „Az állóvizet felkavarni tilos!”

-Az én egy tükörkép. Kell e neki a kiterjesztés? [Te, azaz összességében Mi.]

Hideg magatartás alatt izzó vágyakozás: a keresés utáni vágyakozás, a „játék” utáni vágyakozás, a vágyakozás utáni vágyakozás… Életközben találkozások – nincs értelme az értelemnek, nincs helye a szívzörejnek.

-Rajzold fel a képletet a táblára! [A kréta a levegőben megáll.]

Ha egészen hű akarok lenni magamhoz, akkor elmondhatom: már rég elárultam és be is betonoztam magam: egyszerre vagyok ügyész, vádlott, bíró és ítéletvégrehajtó. Tetszetős, egyszemélyes darab, mondjuk: monodráma. Végül fanyar kritikát fogalmazok meg a saját újságomban, a honorániumot csendesen a zsebembe csúsztatom.

-A gondolatok itt megszakadnak. [Rámutat a helyre]

Szívben nincs hiány – mondja az eladó, néhány féltve őrzött példányt meg is mutat, amolyan különlegesség gyanánt. Az egyik túl vörös, a másik túl sok törődést igényel, a harmadik meg olyan…snassz. Végül nem veszek mást, mint egy marék homokot, és azt is szélnek eresztem.

-A sakkban vannak olyan partik, ahol végig vesztésre kell játszani, hogy a végén beadhasd a mattot. [Idézet.]

VÉGE [?]

Utóhang:
Kiülök a kapuhoz – itt ültem nagyapámmal, harmincegynéhány éve, ugyanígy virágzott a meggyfa, csak akkor egyszerűbbnek tűnt a világ játékos tisztasága, és tisztábbnak az őszintén kimondható szavak. Márai írta egy korai cikkében, Berlinben eltöltött éveivel kapcsolatban: „Senki nem szeretett, és senkit nem szerettem.” Ezt érzem [?] évek óta én is, mióta elszakadtam az otthontól.


[Elkényelmesedett társadalomban élünk. A vagyon, a társadalmi pozíció ma felette áll mindennek. Az emberi kapcsolatok tisztaságára kevesen kíváncsiak és még kevesebben tudják (vagy látják értelmét) kifejezni.]