Február végén az árnyékok.

1976 - három éves lettem abban az évben, ennek a bakelitnek a barázda karcolta vénáin rezgett a tű. Homloklebeny merítés. A merészség kerítéseinek széttördelése. Valami olyan, ami megfoghatatlanul is kimondhatatlanná formálódott, és nemcsak a laikusok számára. Hozzáértő emberek locsognak a tócsákban, megbolondult iránytűk mentén első (?) lépéseim teszem. Soha nem volt nagykabátokba bújik a szél, melegedni. Valaki szafaládét csomagol az útra. Menj barátom, olvadj mosolyba.

Iodine.

Megjelent az autó. Az álmok zavaros vizéből felébredve hiányérzet. Az ítélet teknőce az utcákon. Milyen messze még a március. Milyen messze még az a pincehelyiségbe vezető pár lépcsőfok, a kopott faajtók, zárak, tétova recsegés, a villanydrót. Keményfedeles kék öltöny, reptéri zaj. Milyen üres mindez így.
A ligetben száraz ágak zizegnek egymásnak. Motoszkáló félhangok. Most sem az én dolgom belehallgatni. A fél szemem lehunyva sétálok: egy másik város jön velem szembe. Köszönök neki, hiszen befogadott. Belül azért megveregeti a vállam, még ha sznobnak is tartom, és a tetők felett újságpapírba csomagolt apró csodákat mutogat. Részese voltam, részese vagyok.
Kék hangok, a szürrealizmus kártyái kiterítve, mégsem látsz belőle mást, mint amit nem akar megmutatni. Amit meg akar mutatni, elrejti zsákvászonjába, és fordítgathatod a lapokat, semmire sem jutsz.
Körbefordulok.
-Miért kell annak a valakinek, aki én vagyok, egyszer csak elvonulnia a szemhéjai mögé, a sejtoszlás felé, a porrá válás felé, a kozmikus energiává válás felé?-kérdezed(?).
-Ez a narancs az egész világegyetem.
Az informális térháló levonata nyomokban. Struktúrális birtoklás. Zöld ernyős lámpa.
Valaki ismét szól, hogy otthagytam magam a lépcsőházban.