Porszem vagyok egy olyan világban, amelynek összes rezdüléseit már egyetlen emberi agy sem képes átlátni vagy befogadni. Egyedül vagyok, akkor is, ha tíz emberrel zárnak egy szobába. A fizikai magány eltörpül az igazi, belső, szellemi magány mellett. A betonon falevél, a számból lóg a cigaretta, szobabörtön, a rágógumi kikéredzkedik gyűrött héjából, jazz, jazz, jazz…nincs hová mennem. Nem lehet a lapokat újra leosztani, nem lehet időt utazni, nincs vissza a múltba, maximum csak képzeletben. Enyémek az atomok, a molekulák, amelyeken osztozni nem kívánok. Enyémek a neuronok, az elektromos kisülések a két agyféltekém között egy idegpályán, amelytől néha görcsbe rándul a test.
Mocskos vagyok, és rettegek az elmúlástól. Attól hogy a hús lassan kihűl, megadja magát. Hogy beraknak egy gödörbe, ami egy darabig az enyém lesz, aztán megszűnik az is. Hogy végleg. Amit nem tudunk ésszel felfogni. Kezdet és vég – hozzátartozik az élethez, hozzátartozik a gyötrelemhez.
Megnyugszom, mintha egy szélfuvallat sodorna tovább minden gondolatot, kizökkentve a tudatot a sarkából.
Megszédülök. Félek. Egy hónap alatt a második stabilitás elvesztés. Mi lehet ez? – zakatol a kérdés.
Tovább menni akarás. Tehetetlen gondolatok úsznak a tengeren. Két part között vasúti és aszfaltút óceán. Autópályák szemetes parkolói, pályaudvarok leélt víziói. Két város távolsága. Mit adjak fel miért? Ablakod behúzott függönye a nyugalom.
Önbűvölet. Sok mindent elmotyogok magamban. Lejátszom a játszmáim, emberekkel, helyzetekkel, az Idővel. Tér? Talán sohasem volt, csak azt hittem.
Képzeletem játszótere.
Játszóterem képzelete.
Szeletek a remény gyűrött serclijéből.
Elengedett viharvert vászon.
Menj, húzd fel a vitorlát pajtásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése