Megfestett nihil (részlet)

Igen, részlet egy még be nem fejezett kezdeményből...ennyi van meg a foszlányokból, több nem volt, nem maradt. Íme meztelenségében meghajol a színpadon:

Papp Szilveszter Zsolt: Megfestett nihil (részlet)

-Mire vágysz a legjobban? -törte meg a csendet a lány. A festő felnézett egy pillanatra, elgondolkozott, majd újra munkája fölé hajolva így válaszolt:
-Megfesteni az idillt a nihil egy pillanatában.
-A tökéletesség formája szerinted tehát létezik valahol kézzelfoghatóan?
-Igen. Mindaz, mit keresel egy emberben, egyszer megtalálod. Mikor a lélek és a test annyira összeforrott lesz, hogy nem lesz pillanat, mikor ne rá gondolj, és akár vakon ne kövesd parancsait – megtalálod a tökéletest.
-És nem félsz az illúziórombolástól?
-Ki ne félne? De a tökéletesben nem a hibát keresed, hanem a hibát leszűröd, és ezáltal a tökéletes még tökéletesebb lesz. –válaszolt a festő.
-Tehát nincs olyan hiba, amely foltot ejtene a legtökéletesebb mű anyagán?
-Lehet hogy van. De az én tökéletes valóságomban nem találtam ilyet. Soha nem lett az enyém, és mégis tudom: ha enyém lett volna, sem találtam volna benne meg a hibát. A tökéletessel csak egyszer találkozol. És vagy megragadod, vagy elkótyavetyéled. Harcolj érte ha megtalálod. Ne hagyd hogy a kezeid közül kicsusszanjon.
A lány elgondolkozott, és kezét végighúzta meztelen bőrén – kissé fázott.
-Tudod mitől félek a legjobban? –kérdezte a festő.
-?
-Hogy az álmaim megvalósulnak…mert akkor tényleg halott leszek. Mint tökéletesen reprodukált perverzió, olyan az életem. –mondta, és egy ronggyal megtörölte az ecsetet. –Bizonytalan vagyok. Az ábrázolás terén, az Élet és a Halál terén – egyáltalán minden téren, amit a jövő elém rak, mint egy lefordított kártyalapot. Nem tudok lefesteni egy remetét, mert nem biztos, hogy helyes színeket használnék. Nem merek leírni egy mondatot, ha egyetlen szó leírása is elbizonytalanít. Helyes mindaz amit teszek? A Halált lefesteni nem lehet, hiszen az élők nem tudják, milyen a Halál valójában. Amit nem érzel át, azt nem lehet megfesteni, mert minden csak merő képzelgés marad. De persze tévedhetek is. –sóhajtott fel a végén, és megpróbált a munkára koncentrálni.
-Nem, most nem megy. –mondta némi töprengés után, és lerakta az ecsetet. –Akarsz pihenni egy kicsit? Addig vedd fel a köntöst, meg ne fázz! –mosolyodott el kissé atyáskodva, és miközben rágyújtott egy cigarettára kinézett az ablakon át a kertbe. Kinn hó takart mindent: a fák ágai majd megrogytak a súly alatt.
-Ez a kert –mondta –ez volt az egyik nagy álmom. Persze nemcsak ezt értem el. Vannak bűneim, amik talán megbocsájthatatlanok. Fiatal koromban egy lánnyal szeretkeztem a temetőben, az egyik síron. És élveztem, mert régi vágyam volt. De az talán nem én voltam, hanem egy nemi vágyakkal telítődött, végletekig őrült ember. Mostanra letettem hiábavaló álomkeresésemről, és a valóságban élve csak üres vágyaim festem vászonra. Az álomvilág leplezetlen burkával csap be mindenkit: a valódi bűnöket megbocsátja, de a nemlétezőket megbosszulja. No, de ne az én fecsegésemmel foglalkozzunk –sóhajtott fel, miközben a tűzre rakott –úgy érzem, túlzásokba esem. A munka vár, az idő pedig nem mindig kedvez. Ne haragudj, nem tudom miért épülnek belém ezek a gondolatok. Minden gondolatom kegyetlen érzékiséggel és egy óramű pontosságával ugyanarra a pontra tér vissza. Tudod mi az egyetlen rossz a felnőtté válásban? Az, hogy felébredve egy gyönyörű álomból, magad mögött hagyod az élet legszebb részét, azt, amit gyermekkornak hívnak. –mondta és kis szünet után hozzátette: -De tényleg a munkára koncentráljunk.
-Én szívesen hallgatom a filozófiádat –mondta a lány.
-Filozófia? –kérdezte a festő cinikusan –Nem hiszem hogy az. Néha úgy érzem, csak áradnak belőlem a gondolatok, mondatok tengereként, de valójában ezeknek a gondolatoknak semmi értelme. Vetkőzz le kérlek. –mondta, és kezébe vette az ecsetet. A lány levette a köntöst és széttárta combjait:
-Felizgatlak? –kérdezte.
-Természetesen. –mosolyodott el a festő. –De az igazi szépséget én nem kívülről keresem, hanem belülről. Valaha megtaláltam, és boldogan forrtam vele össze. Most már azonban semmit sem nyújt az élvezet. Egy szeretkezés vagy egy önkielégítés túl kell hogy lépjen a puszta nemi vágyakon, hiszen szerintem érezni kell azt, hogy abban a pillanatban, amikor összefonódsz a Világegyetem egy csodájával, apró pontként magát a megelevenedett Kozmoszt tartod a kezeid között, és nem egy hús-vér testet csak. A test igazi szépségét hallani és érezni kell – persze a látvány sem mellékes. De az igazi értékek belül rejtőznek.
-És a festészet sem okoz már…
-…gyönyört? –fejezte be a kérdést a festő a lány helyett. –De. Hiszen csak ott tudom igazán kiélni magam, hiszen csak ott tudom az el nem múló varázst valamiféle köntösbe öltöztetni – persze ez csak fogalom, mert a képek, a szavak, a hangok sohasem lesznek elegek ezek valódi kifejezésére. Emlékszem, úgy huszonhét évesen lehettem, és míg én egy piszkozattal foglalkoztam, egy lány felvágta az ereit. Aljasnak éreztem magam, mikor mentőt hívtam…de már csak halványan emlékszem. De erről az évről van éles emlékképem is – tavasz lehetett, és én egy közeli erdőben bóklászva, az alkonyati fényben egy oszlófélnek indult gyermekholttestet találtam. A levegőben ott terjengett a rothadás szaga, ettől megijedtem, és eszembe jutott az, mikor nagyapámat megtaláltam: az üres, lelketlen test sivársága, és a félelem a szememben, persze sohasem fogtam fel még így a halált, és nagyapámnál – amikor meghalt majdnem hétéves voltam – még fel sem foghattam. Még ma is beleborzongok a tudatba: a halál magánya életünk utolsó képkockája. Vajon milyen lehet az utolsó előtti pillanat?! Boldog vagyok? Valaha azt hittem, soha nem lehetek az. De mindent el lehet viselni, és bár vannak dolgok, amiket nagyon nehéz, sőt! –egyszerűen lehetetlennek tűnik, csak az elviselhetetlen fogalmát nem akarja az ember elviselni. Így vagyok ezzel én is.

2001. Február 26