Ragyogó barna föld, teherautók zaja, ottfelejtett gumiabroncs szakadt folyamata. Nem úszik veled szemben egyetlen fekete szemű angyal sem. Nem a magány a baj, inkább az, hogy nem ismered fel magad – bár, tegyük hozzá, legalább próbálkozol. Semmi sem aktuális, csak a lehulló göröngyök dobognak ritmusokat hallatlanul, ahogy a hegy lábához érve megnyugodnak. Széles tövén keskeny út, a táblák elkorhadtak. Nem tudok írni. Amit elmondanék, már elmondták mások, régebben, és majd elmondják azok az utánunk jövők, akik magja még meg sem született. Homokhegy. Sárga szalag a szélben. Keréknyomok, rothadó Európa. Nagy idők ezek,amelyeket csodás megélni, de nem a mi tisztségünk megírni. Mert a nyoma is elveszik a digitális káoszban, és a kristály adathordozók is megsemmisülnek. A legtöbb vallás által sugalmazott „bűnös vagy” kollektív jelmondatát átvette a társadalom, a civilizált lét stigmatizációja: „szegény vagy”. Mindkettő a hatalmat szolgálja, és szorongást kelt – egy olyan bűntudatot hordoz magában, ami csak a félelemkeltésre megfelelő eszköz. Sem a vallásnak, sem a civilizált társadalomi létnek nem ezt az üzenetet kellene közvetítenie. Van más alternatíva ebben a rengetegben?
Nem tudom hányadik cigaretta küldi füstjeleit a tüdőmbe, közben kinézek az ablakon: az eső megöntözi a felhőket. Bakelitlemezek üvöltenek az utcákon, még ha ezt csak saját maguk hallják, ha csak odabent szólnak is teljes hangerőn – mert kifelé nem hallatják hangjukat – a hangszórók rég elvesztek valemelyik vihardúlta században. A saját Babilonom hangjai is így lüktetnek a barázdákban.
A középkor korántsem ért véget a társadalmak és a kultúrák fejlődésével; csupán kényelmesebbé vált és a feudalizmus is megmaradt – maximum a vezető réteg tagjai váltják egymást sűrűbben a székekben.
Aludni szeretnék, álomtalan álomba merülni. A teherautók sokasága, a reggel óta szálló por dél felé, lökések. Tompaság az érzékeimben. Ez a nap fátyolos, ólmos, aprópénzt sem érő forgatag, ami csak jön és megy, itt sem volt, csak elvonult. Egy nap mindössze, huszonnégy olyan óra, ami leginkább semmire sem jó. Papírfecni szökik a széllel, felszökik a szelvényfalon, villámgyorsan átlibben a szalagkorláton, és ugyanezzel a lendülettel át egy autó karosszériája alatt. A két, ellentétesen haladó autó között gálánsan egyensúlyoz egy kicsit, majd tovarebben az árok túlsó partja felé.
Sárga szalagok fekszenek a levegőben. Felkaptatok az akácerdő sávja felé, a zúzott köveken látszik a lánctalp nyoma. A fák közt csend fogad, olyan, mintha álomban lebegnék még. Nézem a kivágott testek évgyűrűit – áldozatok a civilizáció illúziójának oltárán.
Felhőket fotózok. Sodró lendületű felhőket zárok a lencse érzékenységébe.
Elnyel a vidék páratlansága, elnyel saját párosságom ritmustalansága.
Az elalvástól félsz? Félig nedves gyökér-csonkok kapaszkodnak a homokba. Még élnek, hogy azután befedje őket egy gépek alkotta mesterséges feltöltés. Negyven-ötven éve töltötték fel először, hogy azután a hepehupás homokdombokat markolók körmei szedjék el, és teherautók töltsék fel más anyaggal. Itt valamikor katonák izzadtak, ástak, hasaltak, gyakorlatoztak – néha a mi katonáinkkal, még ha idegenek is voltak. Idegenek egy más földön, idegenek idegenek között, és ez az idegenség mégis közelebb hozta őket egymáshoz. A valósághoz, hogy mint emberek, ismerős sorsok egy másik országban – ami nyelvük, szokásaik és ételük különbözősége ellenére is ugyanaz – egymásra találjanak.
Ébredj fel!
A neonálmok hazugok.
Győr, 2012 nyara
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése