"Eksztázist kell kiharcolnom magamban, amikor a színpadon vagyok. Egyszerűen megijedek, azaz valamiféle görcs vesz erőt rajtam, legfőképp az idegeimen, úgy, hogy hirtelen nem tudom elengedni magam, annyi ember előtt. Ezért "kell" belelovalnom magam a dobolásba, hogy minden mást kizárjak."
"A tudat, hogy szabadok vagyunk -hatalmas. Csak nem tudunk mihez kezdeni vele."
Hangsúlyosan kopnak vissza a hétköznapokba a csigolyáim. A szemem a kedd reggelt még nehezen veszi, fordulnék egyet, de már öltözni kell. Reggelire kenyér, sajt, tejföl, utána egy cigaretta és a lépcsők a talpam alá hozzák az utcát; és még fel sem ébredtem igazán, de már dolgozom.
Egy cigarettát engedélyeztem magamnak vacsora előtt, a pohár fehérbor mellé. A szervezetem megviselt hangjai között téblábolok. Kinyitok egy ajtót, de ez nem az a bejárat. A hivatalnokok fontoskodó fölényével néz rám vissza az alak bentről. Mozaikból van elbiggyesztett szája. A felöltője pedig polgári.
Megrázom a fejem, fel akarok ébredni harmincnyolc év álmából - de ez nem álom. Az egy útra szóló jegyemet gyűrögetem, megannyiszor ellenőrzöm a kocsi és az ülőhely számát - a pénztáros csak rámutat a feliratra: jegyet nem váltanak vissza és nem cserélnek ki. Marad hát a másodosztály, az elegáns fapadjaival.
Elszívok egy cigarettát az ablakban. Valahogyan félhomályos folyosó kacsint vissza rám, megveregeti a vállam és cinikusan elbújtat egy mosolyt ez a kacsintás.
Hű szerelme bornak, vérnek, víznek ez a cinizmus.
Hamis húslevest hoz a pincér az asztalunkhoz. Könnyedén merít mindenki az aranyló színű ételből. Csöndes kanalazgatás közben eszmélek rá: mi még mindig valamiféle elragadtatásra várunk a nemzedékemmel.
Visszacsatolom az optimizmusom.
Beszélek néhány szót a hegyek vándorával.
Az ösvényeken a kút felé igyekszem.
Nincs mese - be kell szállnom.
Győr, 2012 nyara
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése