Igen...valahol igaz most ez a könyvcím: "elhagyott a közérzetem". Vagy mi. Csak zakatol odabent a nagy fene minek létezés kérdőjele, kopog a magány a cipőm talpán (na ezt mintha olvastam vagy írtam volna), egyedül vagyok, dühös vagyok, magam vagyok, befelé fordulás, ólomsúly. Miért? Na ez az a kérdés, amire nem nálam van a válasz. Mi lesz itt? Fogom a fejem és asszem ez nem egy kiút éppen. Túl sok vagyok magamnak. És vallom hogy egyedül lenni jó. És persze abszolút nem. Csak emlékművet állítok a szerelemnek, én meg itt rothadok belül a már elkészített lélek-koporsómban, és már érzem a rámnehezedő fekete föld súlyát, a nyirkos hideget, a bennem küzdést, a valóság eme elvetélt részét, útlevél nélkül vár az utolsó pecsét. Férgek rágják a koporsóm falát, de az összes féreg én vagyok, mert minden egyes kis féreg a saját félelmem, önzésem és világom szülötte erő, amely egyszerre tart életben és állít a falhoz szép lassan. Hit nélkül hiszek.