Kettőtizenegyes meg százhármas szünetek, botorkálás a valóságból egy enyhe tünetvilágú illúzióba. Tágabb értelemben véve a Világ egy nagy (kollektív) börtön, kissé szűkítve az ország, város, falu szintén (kollektív) börtön, ezen belül azonban tagolódik még a közösségi börtön azok számára, akik valamilyen célból, valamilyen helyre közösség formájában összejárnak, azután van a családi börtön, lehet ezt érteni bérházak, kertes házak vagy épp panellakások egyszerű labirintusaira, és még szűkebbre véve az emberi test is börtön...vagy épp ki minek látja.
Mindenesetre régóta nem a megértés kíváncsisága vezeti az embereket, hanem az előítélet és sok esetben a haszon. Ilyen a kollektív menekülés egymás felé, jobban és érthetőbben kifejezve a szerelem (bár a barátságok is ide tartoznak). Igen, a szerelem is "haszonra törekvés" egyfajta értelemben: hiszen az a vágyunk, hogy a szeretett féllel legyünk, vele, akivel olyan jól megértjük egymást, akinek elmondhatjuk a felbugyogó könnyeket, a feltörő mosolyt és elmimikázhatjuk a sértődöttséget, hogy ránk figyeljen. Érzelmi zsarolás helyett tiszta logikai cselekvés, automatizált módon.
Érzünk a gyermekkoron kívül és a családtagjaink, szeretteink elvesztésekor feltörő hullámokon kívül egyáltalán valaha is valamit? Vagy csak jól játszunk egy szerepet: van aki beletörődéssel, van aki alázattal, van aki nyomorult csibészként, van aki pompás dámaként - hej Te Élet, te könnyed színház, ahol a legkisebb mozdulatnak is súlya van. Hatás.
Szóval maszkok mögött és között élünk. Ez van. Csodálatos, hogy az automatika mit meg nem cselekedtet velünk...vagy most csak az automatika egyszerű fogalmára akarom fogni mindazt, ami kényszeres? Magaslatok és mélységek között álmot kovácsol a remény.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése