Megtalálni önmagunkat és elfogadni azt, aki vagyunk a legnehezebb út önmagunk felé. De nincsenek kifogások és szócséplésre okot adó helyzetek: vagy hajlandóak vagyunk erre, vagy egy életen át csak saját béklyóink foglyaiként ugyanazt a lemezt játsszuk unottra. Olyan ez, mint az istenkeresés: véleményem szerint amíg az ember nem találja meg önmagában Istent, hiába jár templomba, imahelyre (legyen az bármelyik vallás, gyülekezet, stb). Nem, nem vagyok vallásos, de nem is vagyok ateista...az ateizmus ugyanolyan hit, mint az, amit tagad. A tagadás cél nélkül értelmét veszti, és az értelem nélküli tagadás semmit sem teremt magának.
Szembe mertem nézni önmagammal, és vallom: ez kell az énnek. Nem mint önhittség máglyája, mert az hamar porrá égetné azt, amit én-nek neveztem az előbb. hanem hogy merjünk a saját belső kincsünkből gazdálkodni, hogy merjünk a céljainkért harcolni, még akkor is, ha elbukunk ütközet közben. Persze nekem is vannak félelmeim, és van, amivel én sem merek szembenézni. De minden nem lehet tökéletes, és a tökéletesítés nem is erről szól, hanem az állandó csiszolódásról. Eufémizmus? Nem hiszem.
Nézz szembe önmagaddal, és fogadd el azt, aki vagy.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése