Ez egy kicsit elmaradt, de miért is ne férjen hozzá a kollektív tudat által sugallt nézőponthoz? :)

Jó reggelt... November negyedike van, mindjárt reggel nyolc óra. A digitális kijelzőn 06:44 bóbiskolt, mikor kinyílt a szemem. Egy darabig Bergman „Vasárnapi gyerekek” című könyve osztotta meg velem a paplan melegét a lámpa fényénél, azután az erkély kívánkozott a lábaim alá egy cigaretta erejéig. A félhomályos folyosón felslattyogtam az emeletre, felraktam a kávét és a teavizet, a tányérra kolbász és egy kis szelet kenyér került. Az üvegpohár felvizezett Marqués de León Blanco borra vágyott, engedtem a csábításnak – a könnyű reggeli mellé jólesett. Most meg vérnarancs teát szopogatva ébredezik a szemem mögött az elmém és a testem, miközben az Arctic Plateau „In Epica Memories” című száma búg halkan a fülembe. A klaviatúra finom vonalai egybeolvadnak az asztallal, az útra kelő szavaknak búcsút int egy pillanatra, majd elrakja őket az emlékezetébe. Vagyunk-motyogja csendesen a szél alatti betonplacc, a hullámok pedig finoman simogatják a rezgésszám nélküli motivációt. Vágysz rá ugye?-kérdezi egy nem ismerős hangsúly a kérdőjel gazdáját a hűvös reggelben. Csak a fekete tea cukor nélküli tava a válasz. A bögre a melegségre vágyik, amit a tea ad neki. Valahogy így vagyunk ezzel mi is, emberek. A bögre valamelyikünk lelke, a fekete tea pedig egy másik eszmélet lelke.