Holnaptól...

Ismét Győrben futok valami felé. Vonatozás és havas járdákon közlekedés után hallgatom belső ingereim - félbevágva. Valami nem stimmel. A tapéta leszaggatja a folyosó egy darabját, az Utópia megkergeti a rémálmomat. Majdnem elfelejtettem Győrben leszállni. Most meg magam kételyein száguldozok fel és alá. Visszaköszön a régi mélydepresszió egy töltete, félek, nem esik jól ez az egytálétel, az se, ami maradt belőle az énemben. Megvakulva kapirgálok a billentyűzeten, vad, fehér lovak ágaskodnak az égbolt rácsainak. Túlzásba viszem az érzelmeim elfojtását. A démonaimmal nekem kell megküzdenem, ez régi bölcsesség, nem saját kútból fakad - bár mindenkiből kifakad. Pont vagyok vagy csak egy vessző, írásjel, betűhalmaz, kényszerképzet hogy előre, nem hátra. Hallgatag hangfalak vesznek körül, mindegyik mögött jelek lapulnak, a jelekből érzések fakadnak, az érzésekből hangok, a hangokból képek, a képekből újabb érzések születnek és ez a körforgás zárkózott lemezekbe van égetve, szalagokra mágnesezve, bakelitek barázdáiba vésve. Csak olvadó hó félúton. Csak megmaradt keresztek a raktáron. Ezerszer elsütött poénok, sokat jár a szám. Félek az egyedülléttől. Nem ma írtam le utoljára - mégsem engedek senkit magamhoz közel. Egoizmus csap a felhők közé. Veszek egy nagy levegőt és belesétálok. A felhők közül kivonaglik egy hang. Azután befűzöm a filmet és elkezdem megvágni. Magától megy az egész, semmi gond, laza mozdulatok és összeáll. Én is. Összeállok magammal. Holnaptól...?!

Jön a verseny.

A hó hallgatás, a hallgatás hó. Illetve akár az is lehet. 1968-as magyar krimi képei - ekkor még készültek jó filmek, éltek kiváló színészek, nagyságok, akik karakterekbe sűrítették az életüket és nem is akárhogyan. Van, aki belevési a nevét az Időbe. Van aki épp egy trombita hangján mereng. Kint a fagy és az ismét borult ég, majd negyven centis hóval tarkított utcák, nehezebb közlekedés a megszokottnál, zárt ajtajú füstös kocsma billiárd asztallal és zenegéppel. Karakterek élnek ezekben a pillanatokban is, múlnak el dicsőség nélkül, ha azt hiszük, a dicsőség nem mulandó - pedig csak karnyújtásnyira van a foszlástól a hétköznapok mítosza. Elolvad, mint a hóba tapadt cipőnyom, és jó néhány évnek nevezett pillanat múlva sem a karakter szerzője, sem az előadója és sem a közönség nem létezik már ebben a formában - szimplán körforgásban van, időszakonként még feltűnik, majd elfeledik azok is az Időt mérni, akik utoljára kutatták jeleneteit. Mert ez az ember? Ez is - és, igazából ez nem az Emberről szól. Más karakterek most tűnnek fel - mindig a színpad mögött várnak, még készületlenül szerepükre, kijelölt démonaik és őrangyaluk között. Azután a kép vált. Hiszen ők még most válnak majd igazán fontossá, ahogy felfedezik saját arcukat. Így figyelnek ők.

Más valami válik fontossá, nem ez a folyékony közeg, nem ez az időtlennek tűnő állapot. Jön a verseny.

Théatrephone

Párbeszédek és kapcsolatok margójára vagyok kitéve.
Egy lemezről lesiklik a tű, a tévében krimi villódzik, eszembe jut Raymond Chandler. Cigaretta és cseresznyepálinka után finom hószállingózás. Már több mint egy hónapja itthon, és már több mint két hete arra várva, hogy végre mehessek dolgozni Győrbe vissza. Persze. Tollvonások egy színpadképhez. A füles a fejemen, de nem szól semmi, süket...A tájak emberré válnak, a térkép csak lépésekből áll, így a világ pusztán értelmezhető zűrzavarrá avanzsál a sakktáblán. Kinyitom a kocsiajtót (a zene is művészet - a hang és kép nélküli költészet és film, festmény és szobor, grafika és kollázs, mélység, magasság, csukott és nyitott, tiszta és zavaros szem), az üléseken szavak ülnek. Tüzet kérek, majd puhán becsukom az ajtót, és ellépek a szavaktól. Meg se köszönöm, és ők sem mondják: nincs mit. A tócsák gyűrött felszínén ott úszik az alázat, a sikátor felfelé tartó lépcsősora magába fordul a félhomályban. Utazok a hópihék kavalkádjában, és ritmust faragok a hangjukból. "Egy megégett cselló dől a falnak, lihegnek a fűszálak a nyomában" (idézet idézve). Ahogy fellépdelek a lépcsőfokokon, kétoldalt az elevenség velem mozog, és celluloid szalagokba öltözik a fény. Fekete-fehérré változik a pillanat, az őröm megkínál, ahogy felérek, majd ballonkabátjában, szemébe húzott kalappal elsiet. Még most is látom titokzatos mosolyát, kicsit emlékeztet a Berlin felett az ég angyalainak mosolyára. Minden pillanatban megmentem önmagam. Kísérteties hasonlóság és a sár megreked nyelvemen. Évek óta fogy az ember belőlem. Az alakok mögött igét hirdetnek a szabadságról, a zongora hangjai elmerengenek a riadt zajon. Öt sarok vagy hat sarok - mindegy mennyi múlik el, a korlátok most előzékenyek. Letépem a saját emlékezetem a nyirkos falakról, és a zsebembe csúsztatom, jó lesz még későbbre.

Beleevezek a félhomályba, az utcai lámpák integetnek. Karomra dől egy park, lassan fehér bokrai rezzenéstelenek. Egy hirdetőoszlop botladozik a síneken, majd inkább leül a széksor szélére. Mit akar látni a szem? Mit fürkész, mikor saját csarnokvizében mereng? Én most cserbenhagylak benneteket. Szobákon szaladok át, és belekapaszkodok pár kézbe, de csak rohanok, tárgyakat dugnak a zsebeimbe, összegyűrik a még nedves emlékeimet, egymásba tapadnak a napok, a gondolatok és az érzések, de én csak szaladok...

...muszáj nézni a reakcióimat.

A felszínen.

Ma ez a lélek zajt csap. Az aszfalt a parton a fák alá nő, és vidáman rohangál az autók alatt. Visszafelé a kanyarok előzékenyek, és bemutatják a tájat, miközben még ott lüktet a hangok tükröződése. A démonokat elűztem néhány órára, valakik kikapcsolták éhező áramköreimet, míg a deszkákon rezgett a minden. A vetítőgép mozzanatai csendben surrannak a vászonra, egymásba futva, egymást keresztezve, megölelve, ellökve szippantják magukat a zene köré. Kert az éjszakában, hívekkel. A papír hiába kopna a ceruza alá fektetve édes testét, hiába feszülne az asztal lapjára. Megkapta mindenki az adagját a kétség fényességéből, a melankólia szépségéből, a félig üres ipartelep betonhidegségéből - az eszméleten keringő ingerek atmoszférája előbukkan újra. Elporladt a világ körben, bár néha zavaróan a hangközökben betámadt egy-egy villanásnyi valóság, nem ébredtem fel. Révület a leköszönés után i. Villanyoltás. Nem kérdés hogy elhoztam e egy darabot.

Nyitott gerinc a szívben.

Nyitott ablak, függöny rostjain átszűrődő egységes fénynyalábok. Fáradt önmagam. Az ok egyszerű: nincs munkám igazán. Ez megbillenti az egyensúlyt belül és kívül egyaránt. Hozzászokni valamihez, amit azután könnyen elveszíthetsz - és amíg lehetett volna, nem kovácsoltál belőle tőkét, ez legyen a Te abszolút bajod. Szóval hozzászoktam egy fajta egzisztenciához, amelyet most perpillanat nagyon nehezen tudok fenntartani. Ez kihat a közérzetemre is, így fordulhat elő, hogy öt nap után meggondolom magam, és mégsem megyek este sehová. Zárkózottá válás néhány pillanat alatt - ez régen nekem nagyon ment. Nem vettem figyelembe, hogy gyorsan fordulnak a szelek. De ez oly sok mindenre alkalmazható, mint ahogy az előbbi mondat is: "Hozzászokni valamihez, amit azután könnyen elveszíthetsz - és amíg lehetett volna, nem kovácsoltál belőle tőkét, ez legyen a Te abszolút bajod."
Légzésrosta. Valakivel együtt énekelgetni, mindegy mit. Kattintgatás az egérrel ide-oda és már meg is szólal a hangszórókból az, amit kiválasztottam. Azután meg elnyomkodom a dalokat a felénél, mint a már (szintén) megszokásból szívott cigarettát. A fáradtság ellen "ajzószerek", ébredés utáni rutinos mozdulatok, egész napos rutinos mozdulatok és közben mintegy végignézni ezt a semmittevést, ami a cselekvés halála. Túl sok analizálás. A boncterem meg mindig nyitva van, ha épp nem rejtőzik a lecsukott szempilláim mögé, a halványsárga fényű folyosók labirintusába. Egyetlen kötetnyi végtelen az emberi sors - minden szála különleges mégis: vannak ugyan hasonló pontok, ütközések, párhuzamos vonalvezetések, bomlások (kötődés után, előtt, közben), de ez semmi a rengeteg tapasztalni valóhoz képest.
Szeretem a hazug és csalóka álmokat, amelyek soha nem valósulnak meg: mert tiszta és mély öröm lakik bennük - a csalódás épp ezért keserédes, mikor felnyílnak a pupillák redőnyei.
Most itt vagyok és széttárt kézzel szemlélem magam a tükörben. Ahol tartok, magamnak köszönhetem - ahová megyek, mindig meghatározható egy kijelölt út a tétlenkedés tervező óráiban.
Tervező őrület, szerveződő káosz. A tanulság? Nyitott gerinc a szívben.

Egyperces

Tegnap délutáni foszlányok - séta az esőben. Csütörtökön Morus Tamás "Utópia" kötete, a Kárász utcai Antikváriumban. Az Európa Könyviadó gondozásában jelent meg, 1989-ben. A Gyomaendrődi Kner Nyomdában nyomták fűzfői ofszetpapíron, az 1518-as bázeli Frobenius díszeinek felhasználásával. 60 forintba került akkor. Pénteken Esőtáncos koncert izgalmai. Kerestem 40 perc zenével 2000 forintot. Milyen vicces... A mai nap kezdetén Kyuss dallamok - délután vár az út előbb Kiskunfélegyházára, majd onnan Pestre, Kyuss Lives! koncertre a Petőfi Csarnokba, Bíró Janival és Lidák Tamással, kocsival. Legalább ép értelmű időben hazaérünk. Az eső undoksága az utcákon, ahol a megsüllyedt aszfalton jeleket rajzolnak a tócsák. Fel lazítani Budapestre. Keddig pihenő...

Árnyék a Napon.

Az első hosszabb tavaszi séta egy kávéval és egy pohár búzasörrel feldobva társalgás közben: művészetről, zenéről, hitről, múltról-jelenről-jövőről, internetről, kapcsolatokról, filmekről, könyvekről, függőségről, tiszta tudatról. Félig borult ég, félig napsütés. Némi eső, ami elől elbújtunk a székek kényelmébe. Rövid séta az estében, majd hazafelé a busz finom rezgése. A TV zöreje a hátam mögött. E-mail címek, jelszavak, segítség - talán a második lépés az Ismeretlen Zóna (- Kísérleti Terület -) bővebb platformja felé: Aiwass-nak, az Urania zenekar egyetlen tagjának, de hát egy egyszemélyes project nem is állhat több emberből. Mozdulat előre. Árnyék a Napon.