Théatrephone

Párbeszédek és kapcsolatok margójára vagyok kitéve.
Egy lemezről lesiklik a tű, a tévében krimi villódzik, eszembe jut Raymond Chandler. Cigaretta és cseresznyepálinka után finom hószállingózás. Már több mint egy hónapja itthon, és már több mint két hete arra várva, hogy végre mehessek dolgozni Győrbe vissza. Persze. Tollvonások egy színpadképhez. A füles a fejemen, de nem szól semmi, süket...A tájak emberré válnak, a térkép csak lépésekből áll, így a világ pusztán értelmezhető zűrzavarrá avanzsál a sakktáblán. Kinyitom a kocsiajtót (a zene is művészet - a hang és kép nélküli költészet és film, festmény és szobor, grafika és kollázs, mélység, magasság, csukott és nyitott, tiszta és zavaros szem), az üléseken szavak ülnek. Tüzet kérek, majd puhán becsukom az ajtót, és ellépek a szavaktól. Meg se köszönöm, és ők sem mondják: nincs mit. A tócsák gyűrött felszínén ott úszik az alázat, a sikátor felfelé tartó lépcsősora magába fordul a félhomályban. Utazok a hópihék kavalkádjában, és ritmust faragok a hangjukból. "Egy megégett cselló dől a falnak, lihegnek a fűszálak a nyomában" (idézet idézve). Ahogy fellépdelek a lépcsőfokokon, kétoldalt az elevenség velem mozog, és celluloid szalagokba öltözik a fény. Fekete-fehérré változik a pillanat, az őröm megkínál, ahogy felérek, majd ballonkabátjában, szemébe húzott kalappal elsiet. Még most is látom titokzatos mosolyát, kicsit emlékeztet a Berlin felett az ég angyalainak mosolyára. Minden pillanatban megmentem önmagam. Kísérteties hasonlóság és a sár megreked nyelvemen. Évek óta fogy az ember belőlem. Az alakok mögött igét hirdetnek a szabadságról, a zongora hangjai elmerengenek a riadt zajon. Öt sarok vagy hat sarok - mindegy mennyi múlik el, a korlátok most előzékenyek. Letépem a saját emlékezetem a nyirkos falakról, és a zsebembe csúsztatom, jó lesz még későbbre.

Beleevezek a félhomályba, az utcai lámpák integetnek. Karomra dől egy park, lassan fehér bokrai rezzenéstelenek. Egy hirdetőoszlop botladozik a síneken, majd inkább leül a széksor szélére. Mit akar látni a szem? Mit fürkész, mikor saját csarnokvizében mereng? Én most cserbenhagylak benneteket. Szobákon szaladok át, és belekapaszkodok pár kézbe, de csak rohanok, tárgyakat dugnak a zsebeimbe, összegyűrik a még nedves emlékeimet, egymásba tapadnak a napok, a gondolatok és az érzések, de én csak szaladok...

...muszáj nézni a reakcióimat.