A hó hallgatás, a hallgatás hó. Illetve akár az is lehet. 1968-as magyar krimi képei - ekkor még készültek jó filmek, éltek kiváló színészek, nagyságok, akik karakterekbe sűrítették az életüket és nem is akárhogyan. Van, aki belevési a nevét az Időbe. Van aki épp egy trombita hangján mereng. Kint a fagy és az ismét borult ég, majd negyven centis hóval tarkított utcák, nehezebb közlekedés a megszokottnál, zárt ajtajú füstös kocsma billiárd asztallal és zenegéppel. Karakterek élnek ezekben a pillanatokban is, múlnak el dicsőség nélkül, ha azt hiszük, a dicsőség nem mulandó - pedig csak karnyújtásnyira van a foszlástól a hétköznapok mítosza. Elolvad, mint a hóba tapadt cipőnyom, és jó néhány évnek nevezett pillanat múlva sem a karakter szerzője, sem az előadója és sem a közönség nem létezik már ebben a formában - szimplán körforgásban van, időszakonként még feltűnik, majd elfeledik azok is az Időt mérni, akik utoljára kutatták jeleneteit. Mert ez az ember? Ez is - és, igazából ez nem az Emberről szól. Más karakterek most tűnnek fel - mindig a színpad mögött várnak, még készületlenül szerepükre, kijelölt démonaik és őrangyaluk között. Azután a kép vált. Hiszen ők még most válnak majd igazán fontossá, ahogy felfedezik saját arcukat. Így figyelnek ők.
Más valami válik fontossá, nem ez a folyékony közeg, nem ez az időtlennek tűnő állapot. Jön a verseny.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése