Holnaptól...

Ismét Győrben futok valami felé. Vonatozás és havas járdákon közlekedés után hallgatom belső ingereim - félbevágva. Valami nem stimmel. A tapéta leszaggatja a folyosó egy darabját, az Utópia megkergeti a rémálmomat. Majdnem elfelejtettem Győrben leszállni. Most meg magam kételyein száguldozok fel és alá. Visszaköszön a régi mélydepresszió egy töltete, félek, nem esik jól ez az egytálétel, az se, ami maradt belőle az énemben. Megvakulva kapirgálok a billentyűzeten, vad, fehér lovak ágaskodnak az égbolt rácsainak. Túlzásba viszem az érzelmeim elfojtását. A démonaimmal nekem kell megküzdenem, ez régi bölcsesség, nem saját kútból fakad - bár mindenkiből kifakad. Pont vagyok vagy csak egy vessző, írásjel, betűhalmaz, kényszerképzet hogy előre, nem hátra. Hallgatag hangfalak vesznek körül, mindegyik mögött jelek lapulnak, a jelekből érzések fakadnak, az érzésekből hangok, a hangokból képek, a képekből újabb érzések születnek és ez a körforgás zárkózott lemezekbe van égetve, szalagokra mágnesezve, bakelitek barázdáiba vésve. Csak olvadó hó félúton. Csak megmaradt keresztek a raktáron. Ezerszer elsütött poénok, sokat jár a szám. Félek az egyedülléttől. Nem ma írtam le utoljára - mégsem engedek senkit magamhoz közel. Egoizmus csap a felhők közé. Veszek egy nagy levegőt és belesétálok. A felhők közül kivonaglik egy hang. Azután befűzöm a filmet és elkezdem megvágni. Magától megy az egész, semmi gond, laza mozdulatok és összeáll. Én is. Összeállok magammal. Holnaptól...?!