A világot járom. Persze korántsem a valóságban, csak képzeletben, hiszen számomra Mexikó vagy Kuba, vagy az éppenséggel közelebb lévő Spanyolország is távoli hely a realitások talaján, holott életemben ezt a három országot céloznám meg a legszívesebben. Nem, nem tart vissza senki sem, hacsak magamat külső akadályként nem tekintem (vagy belső akadályként, de ez már más kérdés).
A művészetek szeretetét talán gyermekkori traumáim (apai nagyapám és nagyanyám, majd édesapám korai elvesztése), az epilepsziás betegségem szintén korai léte (13 évesen lettem először rosszul) határozta meg - otthon maradtam legtöbbször inkább, és a könyvek és a televízió határozta meg a feloldódást ezekben a hónapokban, években, de azután, később inkább már mentem mindenfelé, stoppal, vonattal, busszal, mindegy volt merre, de ízlelni akartam a szabadságot. Vagy legalábbis, amit annak véltem. Általános iskolás tanulmányaim során csak az alapokat mutatták meg, semmi mást, önértékelésem a fenti okok miatt csírájában betokosodott és csak 14 évvel később, 27 évesen nyílt meg az értelmem valami másra, és azóta már kel kifelé ez a bizonyos csíra. Így, talán nem véletlenül a zene (és a zenélés) és az irodalom felé kezdtem tekintgetni - a képzőművészetekhez kontár vagyok, bár néhány remekbe szabott monumentumot azért készítettem. Egyedül a fotózás maradt meg ezek közül a mai napig, igaz ott is kontár vagyok, inkább nevezném magam photo shop fotósnak, mint fotósnak. Néhány remekül elkapott pillanaton kívül se előre, se hátra az objektum előtt.
Azután persze akadtak művészbarátaim: festők, költők, fotósok, grafikusok, néhány amatőr filmes és persze rengeteg zenész és a zenéhez közel álló ember. Velük beszélgettünk a magunk módján ízlelt művészetről, aminek (ha amatőr vagy félprofi módon) de mi is részesei voltunk, ha a kortárs szellemet idézem meg. Velük tárgyaltunk érzésekről, színekről, hangulatokról, velük voltak közös elképzeléseink, vágyaink, amelyek egy részéből azután, amíg szét nem széledt a társaság időről-időre, meg is valósult valami foszlány a ködön keresztül. Dilettánsok voltunk? - nem kérdés, hogy nagy részünk igen, de őszintén és szeretetből csináltunk mindezt. Igaz ez kevés ahhoz, hogy formáljuk a világot, de magunkban mégis formáltuk. Nekünk a művészet nem feltétlenül szétolvasott tankönyvekből, ezerszer látott képekből és azok tanulmányozásából állt, és nem is a művészetek tanulásából, hanem a szerteágazó tudásszomjunkból és képlékeny elképzeléseinkből. Egymástól tanultunk és magunktól, és megint csak ugyanazok a hatások értek minket lépten-nyomon. Élveztük hogy fejest ugorhattunk a mélyvízbe és úszni sem kellett tudni, egymás lakásán osztottuk meg egymással alkotásainkat eleinte, házibulik keretén belül, azután ez tovább fejlődött, amikor klubtermekben adtak teret amatőr szárnypróbálgatásainknak - kiállítások, felolvasások, vetítések és néha zene keretein belül.
Így hát a művészet, a belső, ki nem adott művészet lett néhányunk utazása a világban. Képeket bámultunk csillagködökről vagy sivatagokról, és oda tudtuk magunkat egy pillanat alatt teremteni. Idő? Tér? Mi az? - semmivé foszlott kezünkben. Utaztunk és utazunk most is, jegy nélkül.
2012. november 8., csütörtök
2012. november 6., kedd
S. és a Hold.
Katalizált nemzedék vagyunk, kép és információhalmazba áztatjuk az elménket, önként odaszegezve magunkat az internet keresztfájához, közben csordogál az Idő, amiről azt hittük: megállt mellettünk.
-Kilencig sütött a nap - mondta,miután beszállt.
-Akkor is egymás ablakait nézzük - válaszolt fáradtan.
Meteoritemberek sétálnak a kikötőkben, karjukon elnyűhetetlen párduc gekkójuk mélázik a vasárnapi hírek felett. Viharhalmaz.
-Korán fekszem. Már hajnalban fel akarok kelni. - mondta.
-Apa hideg tekintettel nézi Anyát. - szólal meg hátulról egy fiatal hang.
Végigcsorog az eső a piac elhanyagolt zugain. Rozsdabarna kezét ráteszi az ősz a tájra. Egy távolsági busz kürtje hasít a nappaliba. Gyertyák állnak vigyázzban a temetőkben.
Befordul a sarkon, ballonkabátján átszűrődik a tegnap este, kezeit zsebre dugja. Szája sarkában cigaretta fityeg. Tovatűnik, mintha soha itt sem lett volna, csak a kabát surranása és a lépések sebessége vésődik fel valamiféle különleges rendszerbe, amit ha nézhetőre lassítanánk, akkor nagy sebességgel mozgó embereket láthatnánk.
-Indulhatunk. - mondta.
-Ne nézz oda! - szólt hátra Apa. -Mindjárt szinkronizál.
Valahol a történetek felénél kiradírozták a könyveket, nehéz lesz felkutatni a megmaradt példányokat és újranyomtatni az életet, értelmestül, gyökerestül - mert újragondolni a végét egyszerűbb egy történetnek, mint felkutatni az eredetét.
Van ez így. Egyszerűen csak felébredünk. A kezünkben még ott a gyújtáskulcs, üzemanyag is akad még, csak nem tudjuk honnan indultunk, azt pedig végképp töröltük a merevlemezről, hogy hová is.
2012. szeptember 27., csütörtök
Mások gondolatainak sugárzása.
I.
Új hang, új közöny - nincs és mégis van,hacsak apránként, felszeletelve is. Programóceán, amiért az érdeklődők évekig kiabáltak, amikor kiáltani sem volt lehetőség nagyon, vagy nem szabadott kiabálni. Most meg már nem kell kiabálni, anélkül is szemmel-láthatóvá válik, mekkora ez a programóceán. Túlcsordul. De a programóceán, amiért a lusták folyamatosan kiáltanak, és amiben aztán olyan kevés a hal, az igazi, nagy, valószínű hal, hogy a termek közönybe fulladnak. Lassan majd az otthonából nézik a koncerteket ezek a világháló harcosok, akiknek már digitális a kábítószerük, és akiknek csak a szájuk nagy. Mizantrópia? Kétlem. Csak egyszerűbb, kényelmesebb nem kimozdulni. Vajon mikor (ha még nem) tartják meg az első internetes próbatermi koncertet? Fizetőssé tett szolgáltatás azoknak, akik élőzenére vágynak, csak épp mozdulni nem. Eladható - persze némi tőke árán. A koncerttermek nem feltétlenül a gazdasági válság miatt üresednek meg - inkább a közönség elkényelmesedése járul ehhez hozzá. Nagyon radikálisan minimalista belépőár mellett sem hajlandóak koncertre áldozni, miközben a végletekig a zenébe bújnak. Sztárolnak zenekarokat, de nem támogatnak.Zűrzavar.
II.
A gazdasági válság hatásaival szemben tehetetlen az emberiség nagy része. Természetesen nem azokra a bennszülött társadalmakra gondolok, akik a pénz fogalmát ugyan ismerhetik, de nem élnek vele - eddig is elvoltak a fizetőeszközök manipulálta társadalmi berendezkedés nélkül: megtermelik, kifogják, elejtik azt a szükséges mennyiséget, amire valóban szükségük van, de nem többet. A fejlettnek csúfolt "társadalmakban" persze másképp működnek a dolgok - az egyéniséget hirdetve a tömegtermelés hamis csapdájába csalják a fogyasztót. A végletekig fogyasztót. Talán ez a legnagyobb drog az egész világon: a pénz és az ego összefonódása, a birtoklás iránti szenvedély és ezáltal a magamutogatás. Mindenből még többet, miközben pazarlás folyik. Lassan újra nemzetközi háború nőhet fel az egész árnyékában. Az EU szerkezete előbb-utóbb szét fog esni. Az alapok már megrepedtek, a keletkezett réseket ugyan összekapcsozták és kívülről úgy tűnhet, szépen ki is javítják lassan, de ez kétséget kizáróan ámítás, illúzió mesterfokon. Az egyensúly nem jött létre, a helyzet csak romlik. Persze nem is jöhetett létre ilyen gazdasági különbségek mellett. A háború után - valószínűleg az amerikai tömörülés mintájára - az országokat egyesítő szerveződést tudok elképzelni, jelképes országhatárokkal (ez nem saját kútfőből fakad),de ez is magában hordozza majd a faji és vallási különbségek okozta feszültséget a nemzeti sokszínűségen belül, majd ugyanoda, a felesleges felhalmozáshoz lyukadunk ki, ahonnan már csak egy lépés lesz az új háború vagy romlás. Reprodukálja és generálja ezeket a forgásokat majd a társadalom maga. Kollektív egyetértés, még akkor is, ha nem értünk egyet vele, ha félrenézünk. De valaminek történnie kell, hiszen az állóvíz sem maradhat felkavaratlanul.
2012. szeptember 17., hétfő
Textúra.
Megfigyelő típus vagyok. Ólomként gördül az Idő, félelmetes láncain az egoizmus függ. Kinyitom a szemem. Lemintázom a környezetem, a mémjeim falják az információkat, kielégítik önmagukon keresztül engem. Én elégítem ki önmagam. Címkék, ostoba firkálmányok, ostoba kreatúrákon. Lecsorog az eső a falak erezetén. Semmi sem változik, csak a tudat lesz élesebb. Jelek...jelek..jelek...jelek...input-output. Pupilláimon a tudat új filmet vetít. Nem látok - látó vagyok egy vak emberóceánon.
2012. szeptember 15., szombat
A lány fehér, akár a homok.
A lány fehér, akár a homok. Az estébe nem simul bele, elkülönül, de otthagyja ráncait a remegő éjszakában. Csendes, nem sokat beszél. Egyszerre van közel és távol, mióta ismerem - ha ismerem -, mosolyog. Mozdulatai, arca, szavainak hangsúlya szemében is él. Ugyanúgy izzik. Tanul önmagából és ez tiszteletre méltó. Elnagyolt kép mindez, vagy olybá tűnhet, fekete fehér árnyi épp csak mesélnek valamit. Az Idő pedig...találkozásaink ritkák, olykor csak egy köszönésre, mosolyra futja és néhány szóra. Ettől emberi ez az egész: nincsenek csapdák, apró dolgokban nyilvánul meg, de azok maximális töltettel rendelkeznek, tiszták és meg tudnak újulni. Semmi más. Az élet metszéspontjaiban. Hálás vagyok - a lány fehér, akár a homok.
Visszamosva.
Ez a juss most a legnagyobb és legelérhetőbb számomra, ezekben a percekben. A Kisalföld egyik pontján ülök, alattam és körülöttem szürkére szikkadt fekete göröngyök, gyönyörű rendezetlenségben, körülvesz a szántóföld minden illata és színe, hátam mögött a kukoricás hajlong az úton túl, előttem messzire, a szántóföldek végén kis fasor, ami mögött elrejtőzik a Győrszentiváni út.
A fülembe a The Velvet Underground "Heroin"-ja liheg, az előbb még Márait olvastam. Mindez egy egységbe tömörül - Márai cikkének a témája, a zene és az álmos hétfő délelőtt hangulata visszamossa a gyermekkorom képeit a dzsungelekről, napsütötte szigetekből, ahol kalandok történnek - számomra akkor még nem (és talán később meg sem) ismert színészekkel azonosított, kockányi valóság - emberekkel, a jó győz, a gonosz eltávozik. Nem tudtam mi a halá, színpadkép volt csupán mindaz, ahol a rossz eltűnik a süllyesztőben, és egy másik filmben, más szerepben megérkezik ismét. Szinte éreztem (talán most is érzem, ha egy pillanatra is) ezeken a pergő filmkockákon a sós víz illatát, láttam arab tevekaravánokat, tengeri csatákat, a trópusi őserdőtől a szaharai sivatagig mindent - életem előszobájában. Kincsvadászokat, iszákos kapitányokat, lázadó törzseket, kapzsi, gonosz embereket, és drámákat. Fel sem fogtam, csak elképzeltem, és talán átéreztem.
Visszatérek a kalandokból, a Vörös kalóz vagy a Nagy indiánkönyv lapjairól, felteszem valaki más polcára, véletlenszerűen, az illatukat és az ízüket a számban forgatom és mélyen beszívom, és megnézem, mi az, amit elkoptathatok a magam életéből.
2012. június 29., péntek
Kobaltkék kacskaringó.
(Nouvelle Vague - Such A Shame [Talk Talk cover])
Vasoszlopokon kel fel a Nap, zárt szerkezete az Idő fogaskerekének egy pillanata, amit aztán egy nap derékba törnek.
- A színekről kellene írnod. [Melyik az a pokol, amelyik két, ilyen kincset ígér?]
Felhők függtek az égen, szürkésfekete, csipkézett szélű, teli hasú felhők. A szél porfelhőket táncoltat végig a talajon. Üvegkeretekben fatáblák nyílnak az utcákra, amelyek sohasem épülnek meg.
- Amerikai városok képét nézed a tévében és sóhajtozol. (Such A Shame]
Valahogy tisztább lett az ég, világosabb és kivehetőbb lett minden - egy pillanatnyi ölelés ennyit jelent. "Take a little deeper" - távolság, miközben szemek mélységére vágysz. Hajnalban, Szentivánéj hajnalán táncot járnak az ittfelejtett padok a homokban. Besűrűsödnek a fák árnyai a lábaink alatt, a megszabdalt járdák képein kopogtak a talpak.
-Mit mosolyogsz? – kérdezte. [Nem mondta el, hogy ez nem az a válasz]
Fényérzékenység. Mint egy kamera, úgy isszák szemeim a formákat és a színeket. Az írói vénába mártott vörösbor ópiumos leheletén kiszárad a klaviatúra.
-Az élet nemcsak fekete és fehér, és nemcsak színekből áll. Mindenkinek magában kell felfedeznie az apró érintéseit. [Helyetted senki nem élhet.]
Vizsgálódások, ahogy a Nap egyre jobban megmutatja magát. Kérdések ösztökélte válaszok. Realizmus vs. idealizmus – ellentétek összekapcsolódása: mint két puzzle darab, ami összeillik, de nem biztos, hogy egy kirakósba tartozik mindkettő. Megszökni egy pillanat alatt – „Az állóvizet felkavarni tilos!”
-Az én egy tükörkép. Kell e neki a kiterjesztés? [Te, azaz összességében Mi.]
Hideg magatartás alatt izzó vágyakozás: a keresés utáni vágyakozás, a „játék” utáni vágyakozás, a vágyakozás utáni vágyakozás… Életközben találkozások – nincs értelme az értelemnek, nincs helye a szívzörejnek.
-Rajzold fel a képletet a táblára! [A kréta a levegőben megáll.]
Ha egészen hű akarok lenni magamhoz, akkor elmondhatom: már rég elárultam és be is betonoztam magam: egyszerre vagyok ügyész, vádlott, bíró és ítéletvégrehajtó. Tetszetős, egyszemélyes darab, mondjuk: monodráma. Végül fanyar kritikát fogalmazok meg a saját újságomban, a honorániumot csendesen a zsebembe csúsztatom.
-A gondolatok itt megszakadnak. [Rámutat a helyre]
Szívben nincs hiány – mondja az eladó, néhány féltve őrzött példányt meg is mutat, amolyan különlegesség gyanánt. Az egyik túl vörös, a másik túl sok törődést igényel, a harmadik meg olyan…snassz. Végül nem veszek mást, mint egy marék homokot, és azt is szélnek eresztem.
-A sakkban vannak olyan partik, ahol végig vesztésre kell játszani, hogy a végén beadhasd a mattot. [Idézet.]
VÉGE [?]
Utóhang:
Kiülök a kapuhoz – itt ültem nagyapámmal, harmincegynéhány éve, ugyanígy virágzott a meggyfa, csak akkor egyszerűbbnek tűnt a világ játékos tisztasága, és tisztábbnak az őszintén kimondható szavak. Márai írta egy korai cikkében, Berlinben eltöltött éveivel kapcsolatban: „Senki nem szeretett, és senkit nem szerettem.” Ezt érzem [?] évek óta én is, mióta elszakadtam az otthontól.
[Elkényelmesedett társadalomban élünk. A vagyon, a társadalmi pozíció ma felette áll mindennek. Az emberi kapcsolatok tisztaságára kevesen kíváncsiak és még kevesebben tudják (vagy látják értelmét) kifejezni.]
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
