A lány fehér, akár a homok.

A lány fehér, akár a homok. Az estébe nem simul bele, elkülönül, de otthagyja ráncait a remegő éjszakában. Csendes, nem sokat beszél. Egyszerre van közel és távol, mióta ismerem - ha ismerem -, mosolyog. Mozdulatai, arca, szavainak hangsúlya szemében is él. Ugyanúgy izzik. Tanul önmagából és ez tiszteletre méltó. Elnagyolt kép mindez, vagy olybá tűnhet, fekete fehér árnyi épp csak mesélnek valamit. Az Idő pedig...találkozásaink ritkák, olykor csak egy köszönésre, mosolyra futja és néhány szóra. Ettől emberi ez az egész: nincsenek csapdák, apró dolgokban nyilvánul meg, de azok maximális töltettel rendelkeznek, tiszták és meg tudnak újulni. Semmi más. Az élet metszéspontjaiban. Hálás vagyok - a lány fehér, akár a homok.