Kifelé menet

A kettőtizenegyben cigaretta és holdnézés. Előtte egy kis ízlelés: 2009-es Budai Chardonnay, a nyakas borok közül.Ma főképp neo-folk/dark ambient/world music hallgatás, bevásárlás előtt és után. Kint hideg szél, úgyhogy elmaradt az Ó-temetőbe tervezett séta, fotózással egybekötve. A The Dark Brotherhood demo borítójának ötletei.Valami történik, az állóvíz körül, feszes, nyugtalan tükre megbolydul, ráncokat vet, bizonyos törvényeknek engedelmeskedve. Jelek. Parancsok, amelyek anélkül futnak, hogy tudatos rágondolásról beszélhetnénk. Mi ezen a felén vagyunk a Földnek. A Hold fele, mint egy kettévágott gömb, hever a csillagok között. A félkör íve aranylóan ragyog, elütve némileg a belső héj színétől. Sötétben némi fény belőle, egy kevés a fel-felizzó parázs röpke, intenzív elmúlásából. Még gyönyörűbbnek tűnik a tiszta égbolton. Belémütközik egy szék kifelé menet.

Minden messzeség

Minden messzeség
ott van egy pontban
ujjaim a múlthoz érnek
kizárt
hogy a bűvölet fogva tart
de ami öröm ma
holnap magamhoz térít
a testcellában

Idomulás

Természetes frázisok

Gömböcök idomulnak a hasamhoz
a stimulált világegyetem obeliszkje
támaszkodik a szobrászhoz
és fraktálban méri az időt

Merem én azt mondani hogy semmirevaló az élet rongyos kis csücske?Merem.

Minden szín

Minden szín. Milyen fura még nekem is ez a cím, pedig csak egy kis csenés valamilyen szinten, mástól, másoktól. Mostanában Tomás Eloy Martínez "A tangóénekes" könyvét olvasom, érezhetően nagy hatással voltak rá más dél-amerikai írók, sokat idéz Borges-től, de mentorai és ajánlói között is főleg dél-amerikai írók szerepelnek: Gabriel García Márquez, Isabel Allende, Carlos Fuentes és Mario Vargas Llosa. Nagyon érzékeny könyv, könnyedén csap át egyik hangulatból a másikba (ezért is mertem állítani - sok benne a dél-amerikai írók által keltett hatás, de természetesen ezt még megfejeli a saját szája ízével is), a világ legtermészetesebb hangján. A vicc az egészben, hogy egy áruházláncban túrtam magamnak 300 forintért, ami egy ilyen könyvért nem összeg. Finom eszméletvesztés és a valóság árnyai között lebeg minden betű, szó, mondat - tényleges közeg.
A zene most épp Death In Vegas - I Spy című dala, de az előbb még a Land Of Charon - Fájdalomkényszere zúgott a fülembe, én pedig repedezett szívemre próbáltam mázat kenni közben, hogy ne Rajtad gondolkozzak. Talán összetartja egy kis ideig ismét.
Mindenből egy kevés - és soha semmiből egy darab se.

Két gondolat

Azt mondják, van olyan zene, amelyik megelőzte a korát, és van olyan is, amelyik soha nem éri utol saját korát. A zene megfoghatatlan az ember számára, épp ezért senki nem érti igazán.

Nem tudok bánni a nőkkel.

Mikromagány

Death In Vegas és Portishead szól a fülembe, a kettő között meg a Városbujócska képkockái terigetik ki magukat a kettőtízben. A százháromban, a kettőtizenegyben és a stégen néha cigaretta. Pár jó szó magamhoz. Jó lesz kiszabadulni innen és önmagamból. Torz hangok verdesnek szárnyaikkal, emlékképek vegyülnek az álom dózisaiba. Általános szalagcímek, néhány sor. Bomlás.

Életérzés

Szombat van, este 19:46, én meg agyalok hogy mit is kéne berakni a lejátszóba...valamit, ami talán kizökkent elfelhősödött gondolataimból - igen, már megint egy kis depresszió (ami ritka vendég már nálam, de néha beköszön). Rátaláltam Zorán egy számára ( A Szerelemnek Múlnia Kell), és ez most pont jó, kellemes és megnyugtató...belesüppedek és közben depresszióm okán vagy épp okafogyottságán gondolkozom. Lehet attól, hogy épp nem szívok, és ez visszaveti az állandósult kitörést. Vagy épp pont a magány erősödött meg bennem, a párnélküliség egyszerű, nemes, de fájdalmas mementója villódzik a szemem mögötti vásznakon. Persze ez is egy olyan kérdéskör, amiben az ember nem lehet biztos. A magány jó is tud lenni, dolgozóvá tesz, serkent,az agyamat írásban, képben, zenében való kifejezésre ösztönzi, és nemcsak az agyamat, hanem a lelkemet is (az agy helyett meg írhattam volna szellemet); ugyanakkor képes ezek ellentétét is előidézni, mint azt tudjuk. A magány...illetve a párnélküliség hangjai mellett megfordul persze a fejemben, hogy a kollektív egymáshoz menekülés (a párkapcsolatok) sem feltétlen örömöket takarnak. Melyik a tisztább? - csakis az, amit az érző ember a magáénak vall egy pillanatnyi időintervallumban, hiszen érzései csakis az iránt elkötelezettek. Így van ez - van aki szeret a magány "rabja" lenni, más pedig a "társas magányt" választja. Most, én melyiket választom? Egyiket sem, a kettő között őrlődöm. Persze kapok hatásokat mindkét oldalról, és valószínűleg majd lesz valami...ahogyan szokott. Egyszer csak szerelembe esek, ami eltart egy ideig, mint a kapcsolat, azután vergődés, meg a miértek sora, és újra a tiszta magány mellett kötök ki, ami rám inspiráló hatással van főképp, persze néha azt érzem, hogy ezt a semmit, ami én vagyok, egy pillanat alatt el lehetne tüntetni erről a bolygóról. Törölt emlékezet. Új zene: Black Sun Ensemble. Pszichedelikus meg amit szeretnétek...és amit szeretek én is. Mert fog az agyam, de fogok e én bármit is a külső interferenciákból? Vagy éppen megfordítva a kérdést és a kijelentést: az én interferenciámból fog e valaki valamit? Haza - hol a haza, hol az otthon, hol van Ő? És hol vagyok Én...?! Előtted aki olvassa ezt, talán tisztábbnak tűnik ez, mint nekem, aki írom. Tudni- és tennivalóm van még, gondolhatok itt bármire. Csökkenő zavartság, fellélegző gondolatok, mintha csak lezsíroztam volna a bicikli hátsó agyát, hogy jobban forogjon. Cigaretta odaát, egy fallal elválasztott kockalétezésben az Idő egyik porszemében. Valaki suttog bennem és ez a valaki én vagyok. Nem lehet nem folytatni azt, amit mindig hangsúlyozok: megélni és nem élni kell az életet.